Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

210 TÓTH JUDIT tották, előfordult, hogy azokra is fehér lepedőket akasztottak. Az asztalra szintén fehér terítő került, amelynek a németek szerint egy hétig kellett fölterítve maradnia. Magyarázatát már nem tudják. Az ágyakat mind a négy településen a magyarok, németek és horvátok is fehérrel terítették le.

15 Mivel a hidegágy csak a koporsó megérkeztéig szolgál nyughelyül, a koporsót pedig ma már gyakran a halál bekövetkezésének napján meghozzák, s bele is teszik az elhunytat (Mozsgón és Csertőn azonnal ki is viszik a ravatalozóba), ezért most nem készítenek hidegágyat, hanem ágyra, sezlonyra—a halottas ágyra — ravataloznak. A hidegággyal szemben ezt nem teszik középre, csak elhúzzák a faltól, az ágyneműt leszedik róla. Nem is lehet körbejárni, s mivel a virrasztás napjainkban elmarad, halottnézőbe is csak a közelben lakó ismerősök, rokonok mennek, nem fordítanak nagy gondot a ravatal elkészítésére. A berendezés közül a tükröt és a tévét takarják le. Arra, hogy a gyászoló háznál nem szabad főzni, egyetlen adatot sem kaptunk, de a beszélgetésekből kiderült, hogy a felnőtteknek mindig a szomszédok, rokonok vittek enni; a,kisebb gyermekeket pedig a temetésig rokon vagy ismerős családokhoz vitték el. A virrasztóba és a torra érkezőknek azonban gyakran a gyászoló háznál főztek a gazdaasszonyok. A halálesetről a falu lakóit „hivatalosan" a harangok szava értesítette és értesíti—gyászjelentés kifüggesztése még Mozsgón is igen ritka. Mozsgón, Szulimánban, Almáskeresztúron csak egy katolikus templom, Csertőn római katolikus kápolna és református templom van. Minden halottnak ezekben húzatják meg a harangokat, csak a más felekezetűek valamivel többet fizetnek érte. Mindenütt két harang van: nagyharang és lélekharang. „Azonnal jelentést adunk, amikor bejelentik. Akkor embernek hármat kell csendíteni, így három rövidet húzni (kb. 15 mp) és utána folyamatosan húzni; nőszemélynek kettőt. Gyereknél ugyanúgy, csak a kicsi iskolásnak a kicsiharanggal csendítenek, a lélekharanggal. A jelt adják meg így (...) A felebarátainknak (a reformátusoknak) is szoktunk, hogy mindenkinek egyforma legyen." A temetésig aztán napjában háromszor vagy ötször kétóránként húzatják meg a harangot. „Három jár meg a temetéshöz, a többit ezen kívül meg kell fizetni." A szulimáni harangozó asszony harangozás közben az Úrangyalát imádkozza. A szőlőkben korábban volt egy-egy harang, amin jelezni tudták, hogy halott van — de a szőlőbeliek is a faluban harangoztatták ki a halottjukat. Jelenleg csak a falubeli templomban harangoztatnak. Ezelőtt az idegen országban háborúban, napjainkban pedig a külföldön elhunyt hozzátartozóknak szintén harangoztatnak egy napig. Ha valaki kórházban hal meg, és csak hosszabb idő elteltével temethetik, a kiharangoztatása ritkul; rendszerint a halált követő napon és a temetés napján harangoztatnak az emlékére. Ismerik, de senki sem hisz már abban, hogy ha ön15 Párhuzamai: BERZE NAGY János 1940.225. 232.; KODOLÁNYI János 1960. 120.; ZENTAI János 1978. 540. 541. gyilkosra harangoznak, elkerüli az eső, vagy elveri a jég a határt. Tiltását a katolikus egyház nem érvényesíthette sem Szulimánban, sem Almáskeresztúron, mivel pap helyben nem volt —, a harangozok pedig mindenkit kiharangoztak. A falubeli hozzátartozókat szóban értesítették a halálesetről. A szomszédos falvakba rendszerint gyalog mentek át, vagy üzentek valakivel. Az ország más vidékeiről és a határokon túlról beköltözöttek levélben értesítették az otthoniakat, ha meghalt közülük valaki. Ma általánosan táviratot küldenek a családtagoknak. Az utazásra pedig több idő van, mivel a kórházak 48 órán túl adják ki az elhunytakat. Ezelőtt a helyben lakó komaságból, szomszédságból még a haláleset délutánján (vagy másnap reggel) meghívtákaférfiakatsi'rásónak, Csertőn gödörásónak és testvivőnek, az asszonyokat szakácsnénak. Testvivőnek kisgyermekhez nagyobb lányokat, lányhoz, legényhez koszorúspárokat hívtak. A gyakorta költöző cselédek sokszor arra kényszerültek, hogy—új helyükön ismerős híján—előző lakóhelyükről hívjanak koporsóvivőket. Mivel ma a munkaképes emberek elköltöznek, vagy eljárnak a falukból, különösen Almáskeresztúron és Csertőn egyre nagyobb gond a sírásás. „Akinek nincsenek rokonyok, most mán alig lehet találni valakit, fiatalemböröket, mer nincsenek fiatalok mán itt Keresztúron, mer rossz itt Keresztúron... Nincsenek fiatalok, csak mind öregek vagyunk. Most a szomszéd a nyáron meghalt, alig tudtak összeszedni négy emböröket sírt ásni." A helybeli asztalosnál vagy bognárnál megrendelték a koporsót és a sírjelet, amik a temetés napjára készültek el. A tehetősebbek a szigetvári koporsóstól vették meg ezeket, de közülük is ritka volt, aki a ravatalozáshoz, a szoba díszítéséhez kellékeket kölcsönzött volna. Ma mind a négy faluból Szigetvárra mennek be a koporsóshoz, ahol kiválasztják a koporsót, a szemfedőt, megrendelik a sírjelet, a koszorúkat és ezek feliratát; fekete szalagot és fekete szegélyű fehér zsebkendőket vesznek. Ha lehet, a koporsót és a szemfödelet azonnal hazaszállítják, gyakran a termelőszövetkezet kocsiján. Ugyancsak délután járja végig a család megbízottja a falu házait, és a rokonokat, ismerősöket, szomszédokat, szőlőszomszédokat, az elhunyt minden jó emberét meghívja a temetésre: „Kedves szomszédbácsi, nagyon szépen megkérem, jöjjön el édesapám temetésére. Vagy annak a valakinek a temetésére. Ekkor és ekkor lesz. És így meghívják. Nem „szeretettel", csak úgy." Igyekeznek kibékülni a haragosokkal, őket is meghívják a temetésre. E meghívás tulajdonképpen a torra szólt. A valódi tor megszűnése ellenére a szokás ma is megvan, leginkább Szulimánban. „Itt az a divat, hogy temetésre is hívnak. Ha most engem nem hív meg az én komaasszonyom temetésre, akkor nem megyek el. A temetőbe esetleg elmennék, de a házhoz nem megyek el. Hát ebbül van egy sértődés, harag. Itt meghívnak a temetésre, nem úgy van, hogy na, hát én érzem azt, hogy éntüllem ez megilleti, hogy én elkísérjem, hanem akit meghívnak." A helybeliek mindezt