Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Történettudományok - Nádor Tamás: „Hallható múzeum”. Hangdokumentumok a Janus Pannonius Múzeumban, II.

HALLHATÓ MÚZEUM, II. 161 laljam el a tröszt-jőmérnöki beosztást, ő már elintézte a pártbizottságon. Én azonban nem vállaltam. Azt mondtam, én már öreg vagyok ehhez, és annyira elégedetlen vagyok sok külső embernek a munkájával, hogy közébük vernék, és ebből csak kellemetlenségek lehetnének, én húznám a rövidebbet. Az idegeimet nem teszem tönkre azért, hogy a hátralévő pár esztendőben jőmérnök legyek. Ekkor a vasasi bányaüzemben dolgozó Tamásy István lett a tröszt jőmérnök, kitűnő koponya, jó bányász, és maradt mindaddig, míg a komlói és pécsi bányát össze nem vonták. [...] Vereckei vezetésével a bánya a terveket teljesítette. Nagyobb jennakadások nem voltak. Szóval megélt a bánya. Akkor még a lebontott tervek korszakában éltünk. Kaptuk a jeladatokat, én megcsináltam annak a tervnek a jeltrancsírozását az üzemek jelé, és aztán teljesítettük ezeket, úgy, hogy év végi eredményeink megnyugtatóak voltak. Ez eltartott, bizony, 56-ig. Tudjuk, hogy Pécsett mik történtek akkor, a bányában is volt sztrájk. Dehát ezek az idők is elmúltak. Akkor megint változás történt. 1957-ben, amikor a dolgok már rendeződtek, illetve újjárendeződtek, Vereckei nem maradt tovább igazgató. Helyére Pataki Mihály jött. ö nem volt új ember. Idevaló volt, jól ismerte a körülményeket, de nem volt bányász. Nem is igen avatkozott bele műszaki vonatkozású dolgokba, ő csak a vezetést csinálta, a káderpolitikát, a személyekkel való kapcsolatokat. [...] Engem abban az időben jelmentettek a tervosztály vezetése alól, mert egy más megbízatást kaptam a minisztériumtól. Egy értelmetlen titulussal minőségi jőmérnöknek neveztek ki, pedig nem minőségi jeladataim voltak, hanem az, hogy az akkor már tervezett, sőt létesíteni elkezdett dunapentelei vasmű kohóihoz szükséges kohókoksz előállítás céljára alkalmas szenet termeljünk Pécsett. Nekem ez több éves munkát adott. Rengeteg kutatássál, vizsgálattál kellett megállapítani, hogy a rendelkezésre álló szénvagyon kokszolhatósági viszonyai milyenek? Ezek teljesen tisztázatlanok voltak. Nagy kutatási törzset alakítottam ki, amely ezeket a vizsgálatokat elvégezte. Nemcsak az volt a probléma, hogy van-e kokszolható szén, milyen és mennyi, hanem a kokszolható szenet kokszgyártásra alkalmassá is kellett tenni. A kokszgyártás nem bírja a magas hamutartalmat, a pécsi szénnek a hamu- és kéntartalma viszonylag magas és nem teszi a legkedvezőbb kokszszén alapanyaggá. Az akkori szénmosó régi technológián alapult, és csapnivaló állapotban volt. Nem volt mese, az egész mosót, úgy ahogy volt, ki kellett dobni, és helyére egy vadonatúj szénmosót létesíteni. A szénvagyon vizsgálatán kívül ez volt akkor a jő jeladatom, a szénmosó létesítése. Ez nagy jeladat volt, mert Magyarországon ilyen üzem nem létezett. Létezett akkoriban bizonyos technológiai eljárás, a létező legmodernebb. Annyira modern és korszerű, hogy még most is az. Pedig azóta eltelt egy negyed évszázad. Most sem tudnak jobbat. A lényeg az, hogy mágnesvasérc őrleménnyel a víz jajsúlyát megnövelik és ebbe a nagyobb jajsúlyú vízbe teszik be a szenet. Ha a jajsúlyt helyesen választják meg, akkor a szén, mint könnyebb, jelemelkedik, a meddő lesüllyed. Szét van választva és ott a jó, hamutartalmú szén. Hát ez nem ilyen egyszerű a valóságban, mint ahogy elmondtam, de ez az elvi lényege, csak sokkal bonyolultabb művelet. Ezt a technológiát a csehszlovákok megvalósították. A minisztérium egyik, ugyancsak bányamérnök beosztottjával, Müller Lászlóval ismételten jártam kint Csehszlovákiában és tanulmányoztam ezeket az üzemeket. Tárgyaltunk az ottani tervezőintézettel. Végül a minisztérium támogatásával sikerült elérni, hogy megrendeltük a mosónak a tervezési munkáit, a technológiához szorosan tartozó gépészeti berendezéseket és azoknak szerelési munkáit a cseheknél. A vele járó építési munkákat és a nem szorosan a technológiához tartozó gépi berendezéseket hazai jorrásokból jedeztük. Ezeknek a tervezését a Bányászati Tervező Intézet végezte. Az ostravai csehszlovák tervező intézet, valamint a budapesti magyar tervezőintézet kooperációjából született meg az együttes terv és a kivitelezés. A végső szerződést — három évi munka után — 1960-ban írtuk alá. Nem jogom eljelejteni, hogy miközben Csehszlovákiában egy hónapig tartó tárgyalások jolytak a külkereskedelmi vállalatok között, én kaptam egy olyan vírusos tüdőgyulladást, hogy az egy hónapból két hetet az egyik klinikán töltöttem. A tárgyaló kollégák bejöttek a klinikára és ott beszélték meg velem a dolgokat, így távirányítássál sikerült a szerződést aláírni. Utána mpg is kezdődött mindjárt a kivitelezés és megindult a mosó építése, amelyet azonban én a magam részéről bejejezni már nem tudtam. Leglényegesebb részét, az aprószén mosót, ami a legkritikusabb volt, azt sikerült még nekem üzembe állítani és megkezdeni a szállítást Dunaújvárosba. A durva szénmosót —, ami egy roppant egyszerű berendezés az aprószén mosóhoz képest —, azt már nem jutott időm megcsinálni. De az utódaim rövidesen bejejezték, az iszapszén kérdése azonban megoldatlan maradt." Madas Józsefet 1988. február 27-én érte, váratlanul a halál. H. I. [Hársfai István] nekrológja a Dunántúli Napló 1988. március 2-i számában :