Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Történettudományok - Madas József: A pécsi Balokány

A PÉCSI BALOKÁNY 109 ért 151 ft. 18 xrt kér. Ugyancsak Reczenwingler 1789. október 29-én „ ... bei Reparatur an dem Balokanya-Brunnen ... ", Balokanya kútnál végzett javításért kap pénzt. A tó életének fontosabb állomásáról ad hírt a következő adat. Melczer Antal kereskedő 1789. október 28-án az 1222. sz. ügyiratban bejelenti a tanácsnak: „... hatte sich geäussert, das Er den Balokanya-Fischteich nicht mehr in Arenda behalten mag, indem von solcher bereith das Wasser abgelassen wurde.". Közölte, hogy a Balokanya halastavat nem kívánja tovább bérelni és a vizet már le is eresztette. A víz leeresztése ez esetben nyilván nem jelentette a medence szárazra ürítését, hanem csak egy alacsonyabb vízszint beállítását, hiszen a tó más célokat is szolgált. A haltenyésztésre való alkalmasság szempontjából érdemes viszszaemlékezni arra, hogy a szigeti külvárosi Balokányban a tó vízfelülete mintegy 800 m

2 volt, ennél az újabb halastónál meghaladta a 20 000 m

2-t, ám úgy látszik mégsem volt kifizetődő. Bár a későbbiekben felismerhetők lesznek olyan külső tényezők is, melyek már ekkor is léteztek és önmagukban is elegendők voltak, hogy elvegyék Melczer kedvét a halastó bérletétől. Ezután hosszabb ideig nem jelentkezik a Balokány az iratokban, legfeljebb a nevét említik tájékozódási pontként. De 1810-ben fontos esemény következett be, megépítették az országútnak a Haltértől keletre, Pécsvárad felé vezető szakaszát. Ez már korszerű vonalvezetéssel, a lehető legegyenesebbre épült. Elhagyva a városfalat, egyenesen átvágott a városi közlegelő északi részén és a Balokány főbb forrásai felett elhaladva vezetett ki a városból. Meg lehetett így építeni, mert akkor még ez az egész terület beépítetlen volt. Ez az országútszakasz ma is megvan, Zsolnay Vilmos utcájának hívják, mivel azóta mindkét oldalán beépült. A Balokányt az út csak érintette, de nyilván a források miatt, nem változtatta meg. A Duplatre által jelzett Lamgrube-t, agyaggödröt azonban átvágta. A gödörnek az út északi oldalán maradt részét feltöltötték, de déli része ma is megvan. Abban van a Zsolnay gyár vasúti rakodója és raktára, mely olyan mélyen van, hogy a közlekedés a vasúti rakodó és a gyár között a Zsolnay út alatt átvezető alagúton bonyolódik le. Maga a Balokány liget is jó mélyen fekszik az út szintje alatt, annak ellenére, hogy az idők folyamán ismételten végeztek ott feltöltési munkákat. Bár kisebb mértékű, de jelentős a szintkülönbség a Balokány tói nyugatra, a teniszpályák és az út szintje között. Már szemmel, rátekintéssel is meg lehet állapítani, hogy a terep ilyen alakulása nem természetes, hanem emberi beavatkozás eredménye. A felsorolt területeken ugyanis téglagyártásra alkalmas agyag volt található. Ki tudhatja mióta, a terület nyugati végén elkezdték az agyag kitermelését, hogy a lakosság tégla és vályog igényét kielégíthessék. Az agyagbányászással kelet felé haladtak. Ha a kijelölt gödör kimerült, mellette új gödröt kezdtek. Mikor Duplatre 1776-ban a felmérést végezte, éppen az általa jelzett rész volt soron, a feltüntetett terület kiterjedését tekintve nyilván már hosszabb ideje. A megelőző gödör, a Balokány pedig már tóvá alakult. A kelet felé haladó a gyagtermelést azonban valami okból beszüntették és a város az új téglaégetőt szemben, az országút északi oldalán létesítette. De ez nem sokáig működött, hanem kitelepítették távolabbra, a mohácsi út tájára. A Zsolnay gyár mai területének közepe táján Piatsek Antal kőművesmester nyitott agyaggödröt és égetett téglát. Ezt vette meg a kereskedő Zsolnay Miklós idősebbik fia, Ignác részére, kinek ott kerámia üzemet hozott létre, ami későbben a mai Zsolnay gyár magja lett. Hogy milyen lehetett egy ilyen téglagyártásra használt agyaggödör kimerülésekor, akkor nyerhetünk képet, ha tekintetbe vesszük, hogy a tégla készítése évezredeken át, a legutolsó évszázadig kisipari módszerekkel történt. Az agyagfal mellett végezték az agyag nedvesítését, gyúrását. Mellette állt a vetőasztal, mögötte száradt a nyerstégla, majd az égetőhely következett. A kiszáradt nyerstéglát tüzelőanyaggal keverten halomba rakták, kívül törmelékkel vegyes agyaggal betapasztották, természetesen alul és a tetején nyílást hagyva, majd begyújtották. Kiégés után az egészet szétszedték. A kiégett téglát elvitték, a törmelék, hamu, salak ottmaradt. Ez az egész együttes az agyagfallal együtt vándorolt előre a gödör kimerüléséig. A bizonyos állandóságot nyújtó porosz kemence, mely már épített volt, a tüzelés rostélyon történt "és a huzatot kémény biztosította, csak a 19-ik század közepe után ért hozzánk. De az ilyet is két—három égetés után alapos javításnak kellett alávetni. A körkemence pedig csak a századvég eredménye volt. Ezeket a viszonyokat figyelembe véve teljesen érthető, hogy miért kellett Gregorics Mártonnak nyolc adómentes év. Eltakarítani a rengeteg hulladékot, szemetet, hogy ott termő talaj alakulhasson ki. De az is nyilvánvaló, hogy erre a célra miért pont ezt a területet tartotta alkalmasnak és miért éppen rétet kívánt kialakítani. Azért, mert az agyag alatt vízvezető réteg húzódott. Az anyag eltávolítása után e rétegből források, forráscsoportok fakadtak, melyeket a rét elviselt, de például szántóföld, éppen vizenyőssége miatt, nem lehetett volna be-