Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 32 (1987) (Pécs, 1988)

Történettudomány - Reuter Camillo: A török utáni Pécs korai utcaneveihez

A TÖRÖK UTÁNI PÉCS KORAI UTCANEVEI 55 miatt" hivatalvesztésre ítéltetett. A falu új tanítót kér iskolájába. A nemességgel megerősödött polgárság városának jogaiért földesurával - a pécsi püspökkel - állandó hadilábon van. Ez a város nemzetiségeit összefogja, állandó az összeházasodás is a családok között. Vita van a város területének elhatárolása körül is, ami 1747-ben oda vezet, hogy a városi erdő kialakításával egyidőben, a város északi határának megállapítása is megtörténik. Ez okmány - mint a középkori határjárások is - gazdag gyűjteménye a határjárás során érintett területek neveinek. Az okmány csak magyar helyneveket tartalmaz, német nincs közöttük. Ez megint dominánsan vallja, hogy 1687-1747 között eltelt 60 esztendő alatt sem volt olyan nemzetiségi lakossága a városnak, amely a névadásban a magyarságon (és a horvátokon, pl. a városi erdő területén lévő „Bojna voda" forrás, ma Andor-forrás, a város egykori polgármesteréről elnevezve) kívül részt vett volna. Tagadhatatlan viszont, hogy a város polgárságának iparos-kereskedő rétege - beleértve az egy-egy nemzetiséget kiszolgáló ipart (pl. zubbonçsia 'zubbony készítő' horvát) is, erősen német eredetre vall. 1754ben azonban - a megyei tisztikaron kívül - 53 nemes családot írnak össze Pécsett. 1763-ban történt az urbarialis rendezés. Ezt a város lakosságának magyar és német nyelven magyarázták meg. Ugyanekkor 90 fő „kilencvenes"-t választottak, amelyből a magyar, horvát és német nemzetiség 1/3-1 3 arányban részesült. A város nyelvismeretére rávilágít azonban az 1763. november elsejei tanácsülési jegyzőkönyv 17. pontja [amely egyúttal ékes bizonyítéka annak, hogy a városi tanács akkor is az időt tartotta legjobb megoldásnak!] : „Anno 1759. május 11. napján küldött Császári és Királyi parantsolat szerént meghagyattatnék, hogy mindennemű Prothocolatiok helységbéli nyelven tétetődgyenek, azért is ezen túl magyar nyelven legyenek minden Prothocolatiok, annyival is inkább, hogy azon nyelvet majd minden nemzet meg érti." Ügy érzem, az előadottak nyilvánvalóvá teszik, hogy városunkban nemzetiségi torzsalkodásról beszélni sem a múltban, sem a XVIII. században nem lehet. A többnyelvűség - családokon belül is - értelmetlenné tett volna minden ilyet. Csak azok láttak ilyet, akikről elmondható, hogy „A letűnt élet hatalmas organizmusának a nemismerése vagy tekintetbe nem vétele a leggyakoribb oka azoknak a súlyos botlásoknak, amelyeket egészen jószándékú kutatók is elkövetnek a tudomány és végeredményben saját nemzetük reális önismeretének a rovására. Az ilyen historikusok e táj jelenségeit magyarázva inkább a Rajnától a Dnyeszterig elmennek analógiákért, semhogy előbb a helyi viszonyok felől tájékozódnának. E magatartás közelebbi okait most nem bolygatva, mind ennek, mind végső soron a többi gátlások legnagyobb részének szülőanyja az a szemlélet, amely mindegyik itteni nép történetírásával a maga kizárólagos nemzeti életét és államát akarja e vegyeslakosságú táj múltjából levezettetni. A helyzet javulása mind az előbb említett konkrét esetben, mind pedig általánosságban csak ennek a mai szemléletnek megváltozása esetén várható, mely a Kárpát-medence adottságai között a tudományos történetírás fejlődését akadályozza." (Jakó Zsigmond, Erdélyi Múzeum LII. [1947.] 50.). E gondolatébresztő kitérő után zökkenjünk vissza dolgozatunk témaköréhez. Bárdos - bár közlése szerint a városi tanácsülési jegyzőkönyveket forgatta a német nyelvű közigazgatás alkotta telekkönyv utcanevein kívül nem vesz tudomást a jegyzőkönyvek magyar és latin nyelvű (utóbbi nyilván fordított) utcaneveiről. Az egyedüli helyes vizsgálat csak az lehet, ha a létező helyneveket teljességükben, összességükben vizsgáljuk. Már Melich János (Über eine Gruppe von ungar. Ortsnamen. Archiv für slav. Philologie XXXIX [1925.], 217-35), majd Kniezsa István (A párhuzamos helynévadás. Egy fejezet a településtörténet módszertanából. Bp., 1944.) rámutatott erre. Nagy értékű művelője ennek Szabó T. Attila, aki a többnemzetiségű Erdély jelentős területeiről gyűjtött többnyelvű történeti névanyagot. Ki kell térni a többnyelvű, de egyidejű névadásra. Ha valahol egy időben többnyelvű lakosság él, az emberek azonos szemlélete - egymástól függetlenül, fordítás nélkül - azonos értelmű helyneveket alkot. Ezen nem változtat az, hogy esetleg csak a név egy nyelven maradt fenn. Kniezsa (i. m.) ezt kiválóan bebizonyította. Tehát Pécsett 1687 után, amikor a magyar-török-horvát lakosságból a török helyett a németet ismerjük meg, nyilvánvalóan háromnyelvű helynévanyag alakult ki. Miután a német nyelvű katonai és kamarai adminisztráció iratai maradtak fenn, elsősorban az 1722. évi telekkönyv, az iratok hallgatásából nem meríthetjük a másik két nyelv névadatainak tagadását. Annyiból is inkább, mert a magyar nyelvű tanácsülési jegyzőkönyvekből megismerjük az azonos értelmű magyar neveket. Nehezebb a horvát. A BmLt. iratanyagában számos - ma még feldolgozatlan - horvát nyelvű végrendelkezést őriznek e korból, ahonnan előkerülésük is várható. Vagyis korunkban a város tipikus lelőhelye a párhuzamos névadásnak. Bár az első német helynév 1711. X. 30-án bukkan fel: „Erkauft Paul Adamovicz ein Haus auf den alten Fleisch [ : Fisch?] Markht genandt", nyilván a magyarok és horvátok (Adamovics Pál neve is utóbbira vall) a maguk nyelvén, valamilyen 'öreg halpiac' kifejezéssel illették. Az 1711. XII. 15-i „ist den Makarische grundt voran Sigether Thor abgemessen" név a magyar és horvát nyelvi 'szigeti kapu' egyenértékűségét biztosítja. 1713. X. 9-én „die Execution ausser der Staineren Bruggen an dem Megdier Grundt mit dem Schwerdt hat verkheren lassen" igen jó példa. E nevek ma is élnek. A Staineren Bruggen név a mai Kis- és NagyKőhíd dűlő nevében él. Nyilvánvaló, hogy egy létező