Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)
Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon
ARC — MASZK — IKON 369 10. Életfa-önarckép, 1937. papír, ceruza 25,5x22 cm Jn (Hátlapon rajz: ház, kerék, zsalumotívumok) dr. Nádori Péter tul. (125. kép) telenség, őrület következik". Ebből a cseréből származik a torz, groteszk, végeredményben szenvedő maszk, a modern emberarc, amit Vajda, az arcot dermedésébe fagyasztó „Kavics" maszkja példáz. Vajda, aki az ősképet, tehát az ősi emberarcot keresi, magától érthetődően nem vállalja az azonosságot az emberarcra fagyott „borzalmat és őrületet" idéző énnel.Innen maszkjainak is három féle neme. Az egyik ez, az álarc, a torz, szenvedő, amelytől meg kell szabadulnunk. A másik az egyéb alakzatokon megjelenő, főleg a szemnyílások elárulta maszk-tartozék, a hézag. A szemnyílásoknak különös jelentőségét hangsúlyozza, hogy a két szem sohasem egyforma. Hasonlóképpen a puritán vonalaikban az arcokhoz hasonló házakhoz, amelyeknek ablakfalai gyakran aszimmetrikusak, az egyik nyitott, a másik sötét, zárt, kimondva ezzel is, hogy házaink mi magunk vagyunk. Kétféle látásunk van, az egyik kifelé néz, vagy sandít erre a világra, a másik behunyja előle szemét. Ennek megfelelően nézünk kifelé, befelé, és a maszkarc annak a képe, ahogyan a világ tükröződik benne, de ez azt is jelenti, a világ olyan, ahogyan a maszkszem ránéz. Megtörténik, hogy az egyik szem megkettőződik, és éppen nem oda kerül ahol várnók, a homlok alá, ehelyett az arc alsó féltekéjére szökken, az arc labirintusában ezzel elrejti a középpontot és félrecsúsztatja, a látványt kizökkenti. Másik maszkon az egyik szem a középpontját vesztett világ tükre, de párja a helyén marad, mint egy távolról szemlélve bolygó társát. Legvilágosabban szól ott, ahol a szem a testtől elszakad, s hol a nap, hol a hold jeleként külön lebeg. Mind szoláris, mind lunáris látásunk levált rólunk de valahol megvan, és a távolból nézi a sötét görcsében vergődő, világát vesztett világtalan maszkot, amelyen át már nem néz senki. Külön kellene szólni a „Halálfejes" önarckép-ről. Külső jegyeiben semmi stilizált, semmi maszkszerű. Látszólag az egyvonalas önarcképek egyik változata, csak míg azoknak puritán egyszerűsége és magabiztossága az életszilárd személy, addig itt egy kevés megnyújtás, egy-két ránc, és az e-világ felé már elsötétedett egyik szem a visszavonulást érezteti, azt, hogy ez az arc, önmaga számára a halódó arcmaszk közelebb a keresztbe tett csontokhoz, mint a húshoz, a vérhez, közelebb anélkül, hogy egy reményteljesebb túlsó világ felsejlene előtte — benne. (Ez az önarckép mindenképpen átmenet a még ezt az életet természetesen fogadó és vállaló önarcképek és az ikon-önarcképek között, amelyekben a személy magvát kiemelve, önmagát hatványra emeli.) Végül a harmadik, a maszknak már alig nevezhető, mégis végső, az én fölöslegeitől megtisztult maszk, amelyen az emberarc sugárzik át. Ilyenek az ikon alakban rajzolt és festett önarcképek. A felvethető ellenvetésre, hogy időbelileg, tehát fejlődés szempontjából az ikonarcmások jórésze megelőzi a maszkkorszakot, megjegyezzük, hogy valamely életmű időben megjelenő fázisai nem fedik feltétlenül a döntő állomásokat is, és az életmű szemlélőjét sem köthetik. * Itt elkerülhetetlen a kitérő a „szentendrei festőre". Éppen nem a már közhellyé vált bizonygatásért, amely 11. Lámpaember kézzel, 1937. papír, ceruza 44 X 30 cm Jn Dr. René Moser tul., Zürich (157. kép)
