Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

364 KEMÉNY KATALIN teinkkel, a szörnyekkel megbirkózni, és a „nemes születésű" (= isteni származású) léleknek eredetével egyesülni. A krétai labirintusban már egy alakban a félig ember, félig állat ellentét a Minotaurus, akitől meg kell szabadulni. Újkori irodalmi példa Comenius verses regénye: „A világ labirintusa és a szív paradicsoma". A hős a Mindentudás és a Tévedés kíséretében világjáró útra indul, szemüvegén keresztül mindent fordítva lát, azaz tévelyeg. A vándorok hatos keresztúthoz érnek (= a négy világtáj és a fel és le iránya), sok kerülővel valamennyi a „végső tudás palotájához" vezet, kanyargós utakon számtalan kitérővel találkoznak az emberek minden fajtájával, az élet minden bonyodalmával; a végső állomást a „Boldogság várát" akkor érik el, mikor az ifjú eldobja szemüvegét, feltárul előtte az isteni valóság és letérdel előtte. A 17. században a labirintus képzőművészeknek, íróknak visszatérő témája. A spanyol Grácián Balthasar allegorikus regényében a Criticonban olvassuk: „aki a labirintusban okosan tévelyeg az üdv útját járja, az igazság vezérfonalára talál. Mert halott lelkünk ott feléled és Istenhez emelkedik, amikor annak látszólagos semmisége eltűnik előle, Istené, aki végnélküli lény." A régiségtől egész máig se szeri se száma az örök témának, egészen Kafkáig és a Kafka-epigonokig, akikre a régiekkel szemben az jellemző, hogy el sem jutnak a labirintus szívébe, még az útvesztőkön felfalja a bolyongó antihőst a kettős arcú kétely, a szörnyeteg. Mert hová igyekszik az útkereső? Vissza az ősökhöz, vissza a Boldogság várához, vissza az ellentétek kiegyenített békéjéhez — a határtalan körbe —, az Egybe. A paradicsom plasztikus képe a gömb, a teljes egység, amelynek sugarai önmagukba visszatérnek. Innen a középkori mondás, a középpontban a kör kerülete, ami viszont azt is jelenti, hogy a kerület minden pontja középpont — azaz gyújtópont. Az egyetemes hagyomány azt is tudja, hogy az egység (a gömb) bomoltán nem az ajándék kertbe térünk vissza, hanem a geometria szimbolizálta, szögeket képező, bonyolult rendű utakon a felépített városba, aminek végső neve az égi Jeruzsálem. A megbomlott gömb sokasága a megkülönböztetés adományát és átkát hozza, a törvény útját, amit végig kell zarándokolni : a megbomlott kört itt helyreállítani, négyszögösíteni. Az égi és földi világ kettéválását semmi sem világítja meg jobban, mint a valamilyen formában minden népnél egyező szimbólum: a kör az ég, a föld a négyzet. Hogy pedig a kettő közös középpontjáig (= saját középpontunkig) a labirintus tekervényeit kell megjárni, arra nemcsak a görög orkesztra labirintikus alaprajza, hanem még a késő gótikában is a templomok mozaik padozatába rakott labirintus utal; utóbbi végigjárásával a hívő helyettesíti a Jeruzsálembe, a világ szívébe megteendő zarándokutat. Kréta, egyiptomi sírkamra, keresztény templom, a 17. századi csodatükrök, vagy Garcia Lorca „kusza labirintusa, fekete csillagokkal", valamennyi a „szívkamrába", vagy a „boldogság várába", a végső azonosság elérésére törekszik. És valamennyiben szükség van a vezető világító fonalra, az értelem fényére („aki okosan tévelyeg"). Nem hiába kapja Ariadné a barlangba vezető fonalat Daidalostól, akinek neve nem egyéb, mint az attikai művészek kollektív neve. Más mítosz-változatban Ariadné (Pszüché) aranyhaja világítja meg a krétai labirintus sötétjét, s ennek fényében győzi le Thézeusz a szörnyeteget. Hivatkozhatnánk itt M. Brion-ra, aki a 20. sz. absztrakt művészetének eredetét kutatva ilyen ismétlődő ősmotívumokat fed fel, mint fonadék, granuláció, spirál, labirintus (Marcel Brion : L'art abstrait. Origines et ses premiers maîtres. Paris, 1949). A különbségekre azonban figyelni kell, de talán nem is tudjuk nem észrevenni, kik azok a magukat absztraktnak vélő művészek, akik csupán a módszert és motívumot veszik át, s ezáltal a dekorativitást nem lépik túl, legfeljebb valami esztétikai hangulattal gyarapítják; és kik azok, akikben a világ struktúrájának ezen ősalakzatai a maguk ősi forrásából fakadnak fel. Ezek a vizuális archetípusok a hangok világában megfelelnek pl. a verslábaknak, de fülünk tüstént megérzi, puszta poéta doctus él-e azokkal a szabályoknak megfelelően, vagy született költő, akiben a belénk írott ritmus ellenállhatatlanul és utánozhatatlanul fakad fel. A fonatok, a granulált pettyek, a spirál — ki ne ismerne mindezekben a Vajda-rajzokra, sőt kései tusrajzainak egész tartalmára. A fonat, mint a labirintus kerülőiből kivezető szál már a szentendrei házak élesebb geometriájában is megjelenik, és akárcsak a rokon fűzfalomb-hullámok, azon túl, hogy meghitt intimitást adnak a saját tengelye körül forgó városnak (e saját tengely magyarázza, hogy legtöbbnél meg lehet fordítani a képet, értelme nem változik), még határozott kriptografikus jelentést is sejtetnek. Vajda lengő, mégis rendezett hajfonatai egy ma már nem használatos francia kifejezésre emlékeztetnek: délabyrinthiser les cheveux (labirintusából kibontani a hajat, azaz fésülködni); a nyelv mindentudása elárulja, hogy rendet teremteni a labirintusban annyi, mint annak útját a maga természetéhez igazodva követni. Ezt teszi Vajda, mégpedig az egyedül rá jellemző módon, magából a vezető lélekszálból, legyen annak vizuális képe a vízhullám, vagy rokona a hajszál, magából a lélekmozdulatból sodorja, szövi mind a szárnyalást, mind az utat. Ha Vajda papírérintését, a máséval összetéveszthetetlen Vaj da-vonalat olyan ember számára kellene jellemezni, aki egy rajzát sem látta, nem mondhatnók, hogy komolyságát Klee-hez hasonlóan játékos könnyedségbe rejti, azt sem, hogy határozott vezetése Picasso agresszív mozdulatához hasonlít, de még azt sem, hogy a tévedhetetlen pontossághoz a geometrikus absztrahálást hívja segítségül. Pedig oly pontos, hogy egyetlen vonalát sem lehetne fél milliméterrel arrébb csúsztatni. Szinte látni, amint az érzékenység vezette finom tapintás — az, amit a nyomkeresés és nyomot hagyás eredőjeként neveztünk meg — vezeti a ceruzát, valami áhítatos óvatosság emeli ki a saját mélységéből sodrott élő fonalat, s annak folyását követve teszi labirintusát láthatóvá. * Marad a kérdés, mi indította Vajda kezét arra, hogy az életvég közeledtén örvényt örvénybe sodró hullámvonalaival az egész papírlapot betöltse? Vannak, akik