Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)
Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon
ARC—MASZK— IKON KEMÉNY KATALIN Az akheiropoiétész A remekmű varázsitalhoz hasonló, annyi íze, ahányan isznak belőle. Ugyanabból a korsóból egyik hűs forrásvizet, másik dús gyümölcsnedvet, ismét mások gyöngyöző bort, és szomját mindenki egyaránt csillapítja. De a remekmű még ennél is változatosabb, mert ugyanaz az ember minden nap más ízt fedez fel ugyanabban az italban, ugyanabban a zenében, képben, versben. Ha pedig így, akkor szükségtelen a Vajdáról írt számos tanulmányt közös nevezőre hozni, egy interpretáció sem tarthat igényt a végső értékelésre, és valamennyi amúgy is találkozik a műben, amely ébresztette. Még az is szükségtelen, hogy az alábbi jegyzeteket közös fonalra fűzzük, töredékességeit elsimítsuk, látszólagos ellentmondásait feloldjuk —, az élmény sokszerűségét éppen az egység, és — már amennyire ez emberi alkotásnál lehetséges — az a teljesség adja, ami maga a remekmű. Az ilyen művek és életművek nem a mérhetőnek vélt, tovafutó időből, hanem az időtlen és a káprázat-idő találkozásából származnak. Az áttöréssel azonos találkozás neve pillanat. Pillanat akkor is, ha imbolygó időmértékünkkel akár tíz év az, mint Vajdánál, akár egy hosszúnak tetsző élet. A pillanat valósága a megtörténés, az egyetlen történés: amikor az idő káprázatfátyolát az időtlen felszakítja, s a történés villámfényében a személy a maga valóságára ébred, úgy is mondják, magára ismer, úgy is, megszületik. E történésnek a többiek, még az idő homályában élők számára jele a mű. A fogyó idő legfeljebb utánakullog, azért mondják a remekművet örök idejűnek, mert az öröklétet apró lélegzetekre daraboló idő egyszer csak megtelik vele, egyre többet lát, hall, ért belőle. Nincs gyanúsabb mű, mint amit keletkezése idejében a kortársak tüstént és maradék nélkül elfogadnak. * A hiteles művészek nem teória szerint alkotnak. Ha követnek is akár maguk megfogalmazta, akár átvett és elfogadott elméletet, műveikbe mélyedve alig ismerünk a vallott teóriára, annak abroncsait minden esetben lepattantják. Ékes példája ennek Poe Holló-ja. Ismeretes, hogy költeménye elemzésére egész ars poetica-t épített, holott a költeményt nemcsak jóval előbb írta, hanem amint azt kiadója Georges Graham elárulja, az elemzés nem egyéb, mint „mystification." Ezzel szemben a hiteles mű, épp azáltal, hogy megállásra kényszerít, mintegy felszólítva a nézőt egy olyan művel való azonosulásra, amelyet nem ő alkotott és mégis lenyűgözi, szinte késztet a benne rejlő princípiumok kibontására. (Mellesleg: ez az azonosulási vágy csírája minden műelemzésnek, magának a művészettörténetnek.) Állításunk korántsem jelenti, hogy a festő, a költő ne lenne tudatos. A nagy műveket létrehozó tudat azonban messze túl - mindegy, hogy azt mondjuk mélyebben, vagy magasabban — a programokat szerkesztő racionális tudaton. Nyugodtan állíthatjuk, az alkotó tudat a rációval megfoghatatlan szellem érintésére nyílik meg, ahogy a Zen mester mondja: „a festő rábízza magát a kéz vezetésére". Mert az előzetes teória mit is kereshetne egyebet, mint a megrajzolandó tárgyi, vagy elvi tartalmat, jobb esetben az adekvát módszert, formát. Viszont elég egyetlen, ez esetben Vajda-műtől érintve lenni ahhoz, hogy a kérdés semmisége lelepleződjék. Forma? Tartalom? Aki ilyet kérdez, annak sejtelme sincs a szó, a kép erejéről: a műről — mire a művész megformálja a még sohasem volt egyetlent, azt amire rámondja: igen, akkor megtudja, mit akart festeni, és azt, hogy ez a tartalmak végtelenjét magában viselő valami a forma. Isten is formát teremt és nem forrnában. Paradox módon az atheista voltában tetszelgő modern ember fülében Isten és a művész ilyen közelítése hübriszként hallatszik. Nem így a neoplatonikus teológus Marsilio Ficino a „Theologica Platonica" szerzője, aki a művészt deus in terris-nek nevezi, mivel „a lélek a művészetben Isten vetélytársa". Nem véletlenül idézzük a 16 század nagy manierista teoretikusát. Ha egyáltalában megkülönböztethetünk klasszikus, és az olyan sok árnyalatot magába foglaló manierista művészetet, akkor Vajdát „az egyik dolog átváltozása a másikba", „a kozmikus ős-hieroglifák felfedése", „a fiktív és reális közt elmosódó határ", és mindenek felett „az ősírás, az Ádám előtti világ, az eredet utáni vágyakozás" az utóbbiakhoz közelíti. A ráció előkészítő műveletei a megérintett, de még meg nem nyílott számára mint a mesterek és mesterségek ismerete, a tanulás, a tervezés szükséges, de csak azért, hogy átugorja, majd elfelejtse azokat: az idő közvetítette hagyomány a part, ahonnan vízbe vetjük magunkat, és ez a kimeríthetetlen óceán a hagyomány telje, amely a szellem érintésére mindég megújul: az örök kezdet. * A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985—86): 359—380. Pécs, Hungária, 1997,