Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)
Természettudományok - Kádár Géza–Uherkovich Gábor: A pécsi Tettye-forrás limnológiai-vízminőségi jellemzői
8 KADAR GÉZA - UHERKOVICH GABOR A Tettye-iorrás vízföldtani és vízrajzi viszonyainak áttekintése A Nyugati-Mecsekben a földtörténet középkorából származó alsó anizuszi mészkarbonátos képződmények elterjedése 50 km^re tehető (Rónaki 1972). A részleges topográfiai felvételekre alapozó terepbejárások, valamint a víznyomjelző kísérletek nyomán megszülető karsztmorfológiai térkép és ennek egybevetése a mélyfúrási eredményekkel, a vízmegjelenési helyekkel alkalmas az egyes karsztforrásvízgyűjtők elhatárolására. A terület 8 legnagyobb karsztforrásának a vízgyűjtője 38 km 2-t tesz ki; ebből a területből - a beszivárgási viszonyokat is figyelembe véve - 19,4 km-ről jut érdemleges veszteség nélkül a karsztba a csapadék. Magának a Tettye-forrásnak a vízgyűjtője a forrástól ÊNy-i irányban széles sávban húzódik, a Misina-Tubes vonulatra és ennek lejtőire terjed ki 7,88 km 2-nyi területen. A forrás a vizet vezető dolomitos betelepülésű anizuszi mészkő-összlet és a fekvőt képező, többé-kevésbé vízzáró felsőwerfeni rétegek találkozása legmélyebb pontján, 234 m Af magasságban fakad. Lényegileg duzzasztott karsztforrás. Vízgyűjtőjének 70%-a lefolyás nélküli terület, ennyi területről veszteség nélkül jut a karsztba a csapadék (Rónaki 1972). Kessler (1954) az 1934-1953 között mért csapadék (Misina-tetői állomás adatai) és a forráshozamok összefüggését vizsgálta. Megállapította az egész feltételezett vízgyűjtőre vonatkozólag a beszivárgási %-ot. Ezeket a vizsgálatokat Aujeszky és Scheuer (1972) az 1954-1969-es időszakra vonatkozólag folytatta. Az egész területre vonatkoztatott beszivárgási % 35 év alatt átlagosan 36% volt, az eltérés átlagosan ± 10% körülinek adódott. A vízgyűjtőről 1871 óta állnak rendelkezésre csapadékadatok. A forrásról vízhozamadatok pedig 1892 óta, azaz az ivóvízhálózatba való bekötés óta - az országban egyedülállóan - folyamatos havi vízhozamadatokkal rendelkezünk. Scheuer, Aujeszky és Kraft (1983) szerint az 1871 és 1981 közötti csapadékadatok figyelembe vételével a legkevesebb évi csapadék a területen 410 mm volt (1971), a legtöbb pedig 1204 mm (1896). A sokéves átlag 728 mm/év. Aujeszky és Scheuer (1972) feldolgozta a Pécsi Vízmű adatai nyomán az 1892. év végétől, a forrás foglalása óta eltelt időtől kezdve a forrás havi vízhozamadatait. A legnagyobb havi hozam (LNQ) 1947 márciusában volt, 808 000 m 3 /hó, a legkisebb (LKQ) 1947 szeptemberében 7400 m 3 /hó. A közepes nagyhozam 348 000 m 3 /hó, a közepes kishozam 28 900 m 3 /hó értékben adható meg. Idézett szerzők szerint a vizsgált 77 év átlagában a forrás vízadóképességének maximuma 80%-os valószínűséggel a tavaszi hónapok valamelyikére esik, míg a minimumok 88,7% valószínűséggel az év utolsó négy hónapjának valamelyikére esnek. A tavaszi maximumok kialakulását Scheuer, Aujeszky és Kraft (1983) azzal magyarázzák, hogy a késő őszi csapadék kellően feláztatja a vízgyűjtő talajtakaróját, majd ezt követi a felhalmozódott hó olvadása és a tavaszi csapadék. A tavaszi maximumot sok esetben - szubmediterrán hatásként megelőzik januári vagy februári maximumok. Láthatjuk, hogy a Tettye-forrás vízhozama meglehetősen szélsőséges határok között változik. A vízfelhasználó általában az alacsony 1000 m 3 /nap és a magas 10 000 m 3 /nap közötti értékekkel számolhat. A Tettye-forrásnak a vízhozamok szélsőségei ellenére is meglehetősen határozott vízjárása van. A Tettye-víz vízkémiai és bakteriológiai vonatkozású vízminőségi jellemzői A Tettye-forrás vízgyűjtőjén az 1892. évi forrásfoglalás időszakában alig volt néhány épület és az itteni úthálózat forgalma is igen gyér volt, így a vízgyűjtő vízminőségi védelmére még nem kellett gondolni. Azóta - és főleg az utóbbi 10-20 esztendő során - a vízgyűjtő vízminőségi szempontból egyre veszélyeztetettebbé vált az úthálózat bővülésével és a járműforgalom lényeges emelkedésével, a területen épült nagyszámú lakóházzal és az itt létesült állatkerttel, amely utóbbiaknál nincs megnyugtató módon rendezve a szennyvizek összegyűjtése. De még a terület gyümölcsöseinek, szőlőinek műtrágyázása, növény védőszer-használatára is gondolni kell, mégha az utóbbi veszélyforrások jóval kisebbre becsülhetők is az elsőként említetteknél. A mecseki karsztvíz védelmének problémája először 1953-ban egy Pécsett megrendezett tudományos ülésen merült fel nagyobb nyomatékkal {Rónaki 1977). Csak sajnálni lehet, hogy az ott elhanzottak nem szolgáltak tanulságul a területfejlesztés gyakorlata számára. Már 1892-ben, a forrásbekapcsolás évében egy karsztvízből kiinduló tífuszos fertőzés ráirányította a figyelmet a karsztvíz bakteriológiai szennyeződésének a lehetőségére. Attól kezdve klórozták a vizet. A szakemberek előtt azonban közismert, hogy a karsztvíz minőségi védelme nem biztosítható csupán a mikroorganizmusok elpusztításával. A védelemnek ki kell terjednie az organikus szennyezettség teljes skálájára, de az egyéb kémiai és toxikus komponensekre is. A Pécsi Vízmű megbízásából a MÉLYÉPTERV 1975-re elkészítette „A pécsi Tettye-forrás és karsztakna hidrogeológiai védőterületének meghatározása" с szakvéleményét. Ennek megállapításait egészítette ki Rónaki (1977) ismételten idézett értékes tanulmánya. Megállapította, hogy a Tettye is csatornás (barlangjáratos) jellegű és a szennyezési lehetőségek vizsgálatát is ennek megfelelően kell tervezni. (Jelen tanulmány szerzői feltételezik, hogy a Tettye-forrás üregrend-
