Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)

Művészettörténet - Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai

A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ ELSŐ APOSTOLSZOBRAI 273 Egykori látványukhoz szervesen hozzátartozott a festéssel adott szín, amelyet már az idő tönkretett. Ezt elsősorban a gyengébb kőanyag felületi egyenetlenségeinek eltüntetésére alkalmazták, ill. fagyállóvá próbálták tenni. Erre szolgált a szerződésben emített, olajjal való impregnálás is a festés előtt. Nem sok eredménnyel. Az olajfestés inkább gyorsítja a homokkő pusztulását, mivel a repedésein beszivárgó esővíz nem tud elpárologni, s télen felfagyásokat okoz. A gyakorlati szempontok mellett a barokkból visszamaradt ízlésmód is szerepet játszott az apostolok lefestésében. A szerződés 3. pontja szerint a szobrokat elkészültük után ezüst színű olajfestékkel kellett bemázolni, s a szükséges helyeken aranyozni. Ezeknek ma már nyoma sincs. Az apostolok védett zugaiban csak sárgásbarna olajfesték nyomok találhatók. Ezt a színt akkor kaphatták, amikor 1884-85-ben áthelyezték őket a Papnövelde udvarára. Innen eredhet Dolenecz (1891) cikkének

123 az az állítása, hogy sárgára voltak festve. A szerződésben említett ezüstszínű festés alkalmazását tanúsítja két, egykorú akvarellezett rajz is,

124 amelyeken a szobrok ezüstszürkék, az attribútumok egyes részei pedig sárgák (aranyozottak) (3. kép és VIII. t). Eredeti hatásuk felelevenítéséhez segítségünkre vannak a dombóvári kálvária-csoport szintén Bartalits által faragott - szobrai, amelyeket az utóbbi években (újra) átfestettek ezüst színű olajfestékkel (4-6. képek). A szobrok azonosításának problémája Az apostolok sorrendje Nyról K-felé (jelenlegi helyükön É-ról D-felé) Szőnyi (1916)-nél és nyomán Romváry (1982)-nál

125 a következő: 1. ifj. Jakab, 2. Fülöp, 3. Tamás, 4. id. Jakab, 5. Máté ev., 6. Péter, 7. Pál, 8. János ev., 9. András, 10. Bertalan, 11. Simon, 12. Júdás Tádé. A felsorolások a szobrok rövid leírását is hozzák, megemlítve az attribútumokat, amelyek az illető szent mártíriumának eszközei, v. működésére utalnak. Ha alaposabban megvizsgáljuk az egykorú ábrázolásokat, fotókat,

126 szembetűnik, hogy a fenti leírások egyes jelvények esetében tévesek. A 12. - e listákon Júdás Tádé apostol Szőnyinél baljával pléh kettős keresztet tart. A fenti fotókon és a két tanulórajzon viszont (VI., VII. t. és VIII. t, 2., 4.) a bot végén nem kettős kereszt van, hanem egy olyan, aranyozott rész, mint amilyen a Kiss György-féle, második apostolsorozat első szobra, Szt. Fülöp gipszvázlatán látható.

127 Ez a tárgy leginkább egy stilizált alabárdra emlékeztet, ami viszont a nyugati keresztény ikonográ123 Dolenecz József: „A pécsi bazilika". Vasárnapi Újság, XXXVIII./25. sz. (1891. VI. 21.), 399. 124 Lásd 101. j. 125 Szőnyi (1916), 48-49.; Romváry (1982), 283. 126 A 101. jegyzetben leírt tanulórajzok (VIII. t, 1-4.) ; a 103. és 104. jegyzetnél hozott Kirstein-féle felmérési rajz és az egyik vázlatlap (IX. t, 1-2.) ; a 107. jegyzetben szereplő fénykép (VI. t.); valamint a Zelesny-féle felvétel eredeti fotója (112. j.) (VII. t.). fiában Júdás Tádé és ritkábban Máté apostol jelvényeként fordul elő. A Szőnyi által leírt, kettős keresztes végű bot mind Fülöpre, mind Júdás Tádéra jellemző, mindketten vándorló, térítő apostolok lévén. Szőnyi tévedése onnan eredhet, hogy nem fordított kellő figyelmet az 1882 előtti ábrázolásokra, fényképekre. Az ő idejében, a Papnövelde udvarán már valóban kettős keresztet tart a 12. szobor, amint ez az egykorú fotókon látható (9. kép).

128 Ezt az új attribútumot már 1884-85 után, a sorozat második felállítási helyén kapta a szobor, mivel a Zelesny-féle fényképen (VII. t.) még nem ez szerepel. Az apostolok ábrázolási típusai az évszázadok során sokat változtak. Például János ev. kivételével valamennyien megöregedtek, olyanok is, akiket az ókeresztény időktől kezdve sokáig szakálltalan ifjúként ábrázoltak (Fülöp, Tamás). Koronként és területenként is eltérnek az apostolok ikonográfiái típusai és attribútumaik. Nem egy olyan eset van, amikor ugyanazt a jelvényt több apostolnál is alkalmazzák (pl.: kereszt, könyv, kard, szekerce, kő stb.). Vannak azonban olyan attribútumok is, amelyek csak egy apostolhoz tartoznak, s egy ilyennek a megléte egyértelműen meghatározza az ábrázolt személyt. Ilyenek például Péter kulcsai, András andráskeresztje, Bertalan nyúzókése stb. Ezek közé tartozik az a kallózófa

129 is, amely az ifj. Jakab apostol mártíromságának eszköze. Ábrázolásokon szereplő formája egy, a végén zászlócskával ellátott rúdra emlékeztet, s a „zászlócska" mezőjében sokszor olyan minta (X, rozetta, háromkaréj stb.) van, mint az eredeti kézműves szerszámon is. A középkori, magyarországi táblaképeken, faszobrokon is gyakran látható vele ifj. Jakab. Ezt tartja kezében a Pollack-féle székesegyház 2. apostolszobra is (VIII. és IX. t.), amelyet Szőnyi Szt. Fülöpként nevez meg. Az attribútum, amit tévesen „hosszú pléhrúdon kés"-nek ír le, egyértelművé teszi, hogy azonosítása hibás. Ugyancsak ezt támasztja alá a 2. apostol hosszú haja, rövid szakálla, fiatalos arca, „krisztusi" típusú feje, ami Krisztus rokonának, az ifj. Jakab127 Gerecze (1893), 70. és V. t, 1.; v. Romváry (1982), 234. o., 188/1. A harmadik apostolsorozat elkészítésére kiírt pályázatra (1941) beküldött gipszvázlatok némelyikén e tárgy határozottan T-végű bot (a gipszeket a pécsi. Székesegyházi ruhatárban őrzik). 128 A JPM, Helyt. O., KL. 80.1727. sz., 1936-ban a múzeumba bekerült régi képeslapon (9. kép) kívül lásd a Szőnyi (1916), 48.-nál hozott fotót. 129 Képzőművészeti alkotásokon általában csak a nagyméretű szerszám fából készült részét ábrázolják. Teljes formájában, zsinórral, egy óriási hegedűvonóra hasonlít. A gyapjú fellazítására használták. Hazánkban a vidéki kézművesek műhelyében még századunk közepén is előfordul (fotója lásd: „Magyar Néprajzi Lexikon", II. k. [Bp., 1979], 722.). (Elnevezése nem pontos és használata sem általános, több néven is említik.) Ritka, teljes ábrázolása (zsinórral) XV. sz. eleji, német, öntöttvas domborművön, ifj. Jakab kezében (A. Kippenberger: „Dte deutschen Meister des Eisengusses... [Marburg, 1931], Abb. 47.), (tévesen, mint „Thomas"!).