Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)

Művészettörténet - Láncz Sándor: Az Elvont Művészetek Csoportja

AZ ELVONT MŰVÉSZEK CSOPORTJA LÁNCZ SÁNDOR Az Európai Iskolából 1945 év végén kivált művészek

1 1946 elején előbb a Dunavölgyi Avantgárdok Társaságát akarták megalakítani, majd Elvont Művészek Csoportja néven mutatkoztak be. Ideológusuk, vezetőjük Kállai Ernő volt. Az ő meghatározása 1 Erről Fekete Béla az alábbi levelet idézte Pán Imréhez : Kedves Imre! Ez a levél az Európai Iskolának szól, de Neked címzem, mert főképpen Téged terhel a felelősség miattam : Te vittél engem a Társaság nyakára. Nos, most vezekelj; olvasd fel ezt a néhány sort a plénum előtt. Igyekszem könnyíteni a sorodon annyiban, hogy lehetőleg rövid leszek. A legutóbb egy kissé borsos hangulatban szaladtunk szét, minekelőtte sok mindent mondtunk egymásnak, amit nem kellett volna, - és sok mindent nem mondtunk, amit kellett volna, éppen ezért, mert a hangulatok nem a tényeket, hanem önmagukat szokták kifejezni. Hogy utaink elválnak, azt azt hiszem, Te is és a többiek is természetesnek tartják. - Én is. Mivel azonban a két hét előtti záró jelenet nem volt alkalmas arra, hogy a köztünk fennálló ellentéteket kellőképpen tisztázza, szükségesnek tartom közölni Veletek szempontjaimat. Ezzel tartozom Nektek, magamnak és az ügynek egyaránt, meg aztán elejét veszem esetleges zavartkeltő találgatásoknak. Lényegében az hozott össze bennünket, hogy ugyanazt a fajta művészetet kedveljük. Az, hogy ezt a közösen szeretett művészetet különbözőképpen magyaráztuk, különbözőképpen próbáltuk megközelíteni, talán nem is lett volna nagy baj. Talán még érdekes is lett volna. - Mezei egyik előadásommal kapcsolatos vita során meg is pendítette ennek a többirányú keresésnek elvi lehetőségét, amit ha nem is helyeseltem, de elfogadhattam modus vivendinek. Még azt is át lehetett volna hidalni, hogy a tudomány kérdésében ellentétes nézeten vagyunk, mert hiszen adott esetben inkább csak a művészet tudományáról volt szó; (a művészet pedig eddig is megvolt érdemleges, tudományos értékű esztétika nélkül, majd meglesz ezentúl is egy darabig). A bajok ott kezdődnek, hogy Ti Európai Iskola vagytok. Nos, ha nem is fogalmaztátok meg világosan, hogy mit akartok ezzel mondani és hogy mire érzitek magatokat ezáltal kötelezve, - ami engem illet, én nem merek egy ilyen nagy nevet vállalni anélkül, hogy valamennyire komolyan ne vegyem. Azt mondjátok: nem akartok tanulni és nem akartok tanítani. Rendben van. De szerepeltek a nyilvánosság előtt, könyvet adtok ki, kiállítást akartok rendezni és így tovább. Emberek, európaiak figyelnek rátok és annál inkább fognak figyelni, minél sikeresebbek lesztek. Ha ezt nem nevezitek tanításnak, vagy a tanítás szándékának, akkor nem vagytok őszinték. Sajnálom, ezt szerint az elvont művészetnek „igen egyszerűen fogalmazható, minden bizonytalan és elmosódó értelmezést kirekesztő ismérve az, hogy tárgyi ábrázolástól független tér, forma, szín, fény és vonalképzetekkel alakít."

2 vállalnotok kell: igenis tanítani fogtok, vagy ha tetszik, példát fogtok mutatni az embereknek, annak az Európának, amelynek nevét cégtáblátokra festettétek. Mármost nézzük ezt a bizonyos, tiszteletreméltó Európát. Hát bizony, egy kissé megviselt szegényke. Feltűnően bombakárosult. De hát ezen Ti valóban nem tudtok segíteni, még akkor sem, ha akartok. Ez a politikusok, a közgazdák, a munkások, mérnökök, orvosok dolga. És hétköznap, amikor éppen nem vagytok Európai Iskola, hanem politikusok, közgazdák, munkások, mérnökök és orvosok vagytok, bizonnyal ki is veszitek részeteket a munkában. A művészet és tudomány itt a jelen pillanatban keveset számít; nem hiszek sem a művészet, sem pedig a tudományos „újjáépítési realizmus" jelentőségében; minden ilyesféle tevékenység csak hézagpótló, kisegítő szolgálatot tehet, aminek érdekében nem érdemes lemondani a szabadságról és elvont tisztaságról. A bombakárosult Európa azonban csak az egyik Európa. Vagy egy másik is, amely végeredményben felelős a bombakárokért, amely precedens nélkül álló eszmei és fogalmi zűrzavarban („értelemsüketségben") szenved és amely a legjobb úton van ahhoz, hogy atom -bombakárokra és még súlyosabb szellemi zűrzavarra tegyen szert. Ezzel az Európával szembe Ti is felelősséggel tartoztok, különösképpen, ha már vállaltátok a druszaságot. Nem bocsátkozom itt hosszas történelmi oknyomozásba, de talán minden különösebb bizonyítás nélkül elhiszitek nekem, hogy ennek a „szellemi" állapotnak létrejöttében jelentős szerepe van egy bizonyos eszmei devalvációnak, amely úgy 50 évvel ezelőtt alapjaiban rendítette meg a tiszteletreméltó Európánk szellemét. A múlt század primitív racionalizmusa bukott meg szükségszerűen, bizonyos okoknál fogva, amiket itt nem kutatok. A „nagy elmék" azonban, ahelyett, hogy jobb után néztek volna, látványos funerális mulatozásokban lelték örömüket. Ezt ők szellemi forradalomnak, felszabadulásnak nevezték, soha nem volt egyéb, mint felelőtlenség és könnyelmű undor a komoly kutatás nehézségeitől. Sikk lett minden, ami nem-racionális, nem-materialista, ami „Élet" (nagy é-vel) és nem „halott szám" és kegyvesztett lett minden gondolkodó, aki legalább hetenkint egyszer nem „überwindolta" „gründlich" a földhözragadt anyagelvűségét. Természetes, hogy ez az „átlendülés" nem maradt a szellemi élet felső tízezreinek magánügye. Ha más nem, a társadalom „konstruktív" erői, akiknek minden ilyen irányú megmozdulás kapóra jött, gondoskodtak a publicitásról. A kisember, a kis európai, nem is tiltakozott. Sőt; végre boldogan lemondhatott arról, hogy „miérA Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) : 241r—256. Pécs, Hungária, 1985.