Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Történettudomány - Füzes Miklós: Az ismeretlen Batthyány III. A Blackwell által összeállított jellemrajzok (folytatás)

AZ ISMERETLEN BATTHYÁNY III. 169 - Kossuth az állam legnagyobb méltóságára emelkedett. Nem fogok ennek vizsgálatába bocsátkozni, csak az ügy legalitására hívom fel a figyelmet. Hogy a Habsburg dinasztia három évszázadon keresztül alattomos politikát folytatott Magyarországgal szemben, hogy ez a család megszegte a törvényt, csorbította az alkotmányt, megszegte legünnepélyesebb esküjét és kötelezettségét, s ezért „Isten s ember színe előtt" esküszegővé vált - azt már megmutattam ezekben a fejezetekben, s ezt el kell ismernie minden pártatlan embernek, aki jártas a történelemben. Az - hogy egy nemzetnek elévülhetetlen joga van elűzni a trónról az aljas és hitszegő dinasztiát - az igazság egyszerű kijelentése, s feltételezem, nincs angol ember, aki hajlandó lenne ezt kétségbe vonni. Ha elfogadjuk ezt a premisszát, abból szükségszerűen következik, hogy az április 14-i törvény érvényessége teljesen attól függ, hogy a magyar nemzetet a debreceni országgyűlésen teljes mértékben és helyesen képviselték-e, s ha így képviselték, a képviselőik fel voltak-e hatalmazva arra, hogy ilyen szélsőséges intézkedést hozzanak, a választóikkal való megbeszélés nélkül. S vajon, ha a körülmények kényszerítő ereje hatalmazta-e fel őket erre, vajon elegendő számú képviselő volt-e jelen, hogy „Házat alkosson", amikor az intézkedést véglegesen megszavazták. Nos, ezek azok a pontok, melyeket meg sem kísérlek bizonygatni, mert az április 14-i törvényt - érvényességétől vagy érvénytelenségétől függetlenül - a legmeggondolatlanabb, leginkább időszerűtlen és a legvégzetesebb intézkedésnek tartom, melyet valaha alkotmányozó nemzetgyűlés megszavazott. Valójában utánzata az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, de teljesen más körülmények között szavazták meg, s nem vették figyelembe sem Magyarország földrajzi helyzetét, sem szokásait, történelmi hagyományait, lakóinak nemzeti jellegét. Az április 14-i törvény meggondolatlan volt, mert eleve lehetetlenné tette számunkra, hogy alkudozásokba bocsátkozzunk Ausztriával egy sorscsapás esetén, ezenkívül elidegenítette barátainkat s még jobban elrejtette ellenségeinket. Elkülönített bennünket az osztrák birodalom többi nemzetétől, még azoktól is, akik leginkább kedveltek bennünket; elkülönített saját országunk nemzetiségeitől is, melyek kifejezésre juttatták Ausztria indokait, de kezdték észrevenni, hogy a kamarilla biztosai félrevezették őket. Még saját rendünkben is számtalan ember elpártolását okozta. A konzervatívok többé nem tudták ugyanúgy szemlélni a kérdéses ügyet, és sok befolyásos liberális közömbössé vált, vagy undorral visszavonult a küzdelemtől. Ami a külföldi hatalmakat illeti, egyik sem mutatott soha túl sok megértést az ügyünk iránt, de ha valamelyik a barátságosabb európai kabinetek közül hajlandó is lett volna győzelmes hadjáratunk után erkölcsi támogatást nyújtani, puszta óvatosságból, egy ilyen törvény kiadásakor kénytelenek voltak megfigyelni a jövendőbeli politikát. Ezenkívül teljesen felesleges volt a függetlenséget országgyűlési törvénnyel kikiáltani, hiszen a valóságban semmi sem lehet függetlenebb egy fegyverben álló nemzetnél trónja bitorlójával szemben. Győznünk kellett volna, s akkor függetlenségünk nem lett volna többé vita tárgya, s ha legyőznek, a „Függetlenségi Nyilatkozat" csak arra lesz jó, hogy helyzetünket még szerencsétlenebbé tegye azzal, hogy tetszetős ürügyet szolgáltatunk Ausztriának arra, hogy úgy bánjon velünk, mint a leigázott népekkel szokás. Az április 14-i törvény időszerűtlen volt, mert a harcok közepén voltunk, s ez sikert is, bukást is hozhatott. Nem volt szükséges - mint akkoriban gyakran hivatkoztak rá — sem a hadsereg, sem a nép lelkesedésének buzdítására, hiszen a lelkesedés akkor érte el tetőfokát, s kivétel nélkül minden társadalmi osztály osztotta e lelkesedést. Az április 14-i törvény a legvégzetesebb intézkedés volt, mert az orosz intervencióhoz vezetett - s ezt az intervenciót a nyugati hatalmak jónak látták volna megelőzni {megakadályozni), még akkor is, ha kétségbeejtő helyzetbe hoztuk volna Ausztriát, ha törvényes jogaink fenntartása érdekében és védelmében tettük volna. Alkotmányellenes törvénynek is nevezhetjük, hiszen a nemzet véleménye ellenére szavazták meg, a nemzettel való megvitatás nélkül, s a nemzet képviselőinek egy részével szavaztatták meg, félrevezetés és csalás segítségével nyerve meg szavazataikat. Ha a nemzettel vitatták volna meg egy ilyen törvény létrehozásának hasznosságát (időszerűségét), a nép nagy többsége, a hadsereg, s a közösség minden társadalmi osztályának többsége ellenezte volna a javaslatot, azon az alapon, hogy a szélsőséges intézkedések csak bonyolítják az ügyet, s új veszélyt és nehézségeket idéznek elő. A Nemzetgyűlésben az a párt, amelyről már beszéltem az előbb® mindent megtett, hogy megakadályozza, hogy a javaslatot előterjesszék. Nos, a dolgok valóban idáig jutottak, s azok, kik népképviselőnek nevezték magukat, elegendő bátorsággal és határozottsággal (manliness?) rendelkeztek ahhoz, hogy kifejezzék igazi véleményüket, a Honvédelmi Bizottmány elnökét letartóztatták volna és egy ellenforradalom kezdődött volna. Habár ezek a képviselők szokásos félénkségükkel cselekedtek. Amikor az intézkedés az Alsóház elé került, az április 13-án tartott nyilvános ülésen csak Nyári és Madarász tiltakozott ellene, s megerősítették tiltakozásukat azzal, hogy kivonultak a bizottságból. Másnap a Függetlenségi Nyilatkozatot közfelkiáltással megszavazták! Bizonyossággal állítható, hogy a jelen lévő képviselők többsége ez alkalommal saját összeköttetéseik ellenére szavazott, s ez abból a téves véleményből fakadt, mit Kossuth