Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Régészet - Szabó János Győző: A keleti kereszténység egyik ismertetőjegye temetkezéseinkben

A KELETI KERESZTÉNYSÉG EGYIK ISMERTETŐJEGYE 89 A mellen keresztbefont karok, karbatett kezek gesztusa a kezek elrejtésének perzsa szokásával függhet össze. A perzsa uralkodó előtt mindenki köteles volt a kezeit elrejteni (a ruhája alatt, s ha köpenye nem volt, akkor a keresztbefont karok tartásával). Sok más új udvari szokással együtt ezt is a III. század végén vezették be a római császári udvarban, s Julianus alatt teljesen meggyökeresedett; hosszú élete a közép-bizánci korból is kimutatható. Sőt, ekkor szentesítették. Az udvari tisztviselők felső ruháiba szegmentumokat varrtak, hogy a kezüket ide beledugva könnyebb legyen az uralkodó előtt a hosszú álldogálás. Lényegében tehát karbatett kezekkel tisztelegtek előtte.

73 Erről az udvari ceremóniáról maga Bíborbanszületett Konstantin császár is tanúságot tett az egyik írásában, de számos korabeli ábrázolás is emellett bizonyít. Ha a császár állt a Mindenható vagy Mária képe előtt, illetve egyházi jellegű rituális cselekmény fő részese volt (pl. koronázás) - s nem volt köpenye - ő is elrejtette kezeit úgy, hogy mellén a karjait keresztbe fonta.

74 Istentiszteleteken a keleti egyházban (a II. vatikáni zsinat óta szélesebb körben a római egyházban is) a segédkezők, hivők karbatett kezekkel történő áhítatának a gyökerei szerintünk kettősek: egyrészt az előbbiekre vezethető vissza, másrészt a mellen keresztbe tett karok lazább tartásából is eredhet, annak következményeként, hogy a IV. századtól a liturgikus cselekmények időben meghosszabbodtak, a hivők pedig egyre passzívabban vettek részt rajta. A kánonban keleten a híveknek előírták a szigorúbb (a keresztező) kéztartást, az ortodox egyházakban a kommuniónál ma is kötelező. A IV-V. századi temetőkben (különösen Intercisában), de a Kárpát-medence X. századi temetkezéseinél is (pl. Rácalmáson

75

) megfigyelhető volt, hogy számos alkalommal a bal vagy a jobb alkart a csukló és a könyöktájék között a másik végtag kezének ujjai érintették vagy keresztezték (tehát úgy temetkeztek, hogy a jobb vagy bal kéz megragadta a másik alkart). Kérdés, hogy a karbatett kezeknek a test bomlása utáni elmozdulása eredményezte-e ezt a szemünk elé táruló alakzatot. Az kétségtelen, hogy a római kori temetkezéseknél az alkarok prox. végén a szabályos kereszteződés a medence felett nagyon ritka, gyakorlatilag, mint szokásformával szinte nem számolhatunk. Amikor leírásokból erre következtethetünk, akkor valószínűleg az alkarok megragadásáról van szó. A medence feletti keresztező kéztartás elterjedése a temetkezéseknél a közép-bizánci korszak fejleménye. Ábrázolása a XIV. századtól lesz gyakoribb (a mellre tett kezekkel 73 ALFÖLDI 1934. 34-35. 74 WESSEL 1971. 782. 75 Ezúton is köszönetemet fejezem ki B. Horváth Jolánnak, a közel 400 sírós temető feltárójának, hogy a dokumentációt megtekinthettem és az ásatáson részt vehettem. szemben).

76 Felmerül a kérdés, hogy itt vajon a római egyház hatásával állunk-e szemben. e.) A késői római és a bizánci temetkezéseknél elvétve olyan kéztartás is megfigyelhető, amelynek ókori pogány párhuzama az élők gesztusaiból nem ismeretes. Ez a mell alsó szélénél az ágyékcsigolyák felett szorosan egymás mellé tett két kéz. A legtöbbször fekvő helyzetben tárul elénk. Sőt, gyakran csupán az alkaresontok helyzetéből következtethetünk ilyen kéztartásra. Ügy tűnik, mintha a halott kezeit a mell alsó szélénél összekulcsolták volna. De láttuk, hogy a IV-V. században az összetett kezekkel történő imádás vagy gyászolás feltételezése a keresztényeknél (és a pogány rómaiaknál) anakronizmus. Viszont tudjuk, hogy a birodalom nyugati tartományaiban is egészen a IX. századig az eucharisztia fogadása a bal tenyérrel megtámasztott jobb kézzel történt.

77 Fel kell vetnünk, hogy itt vajon a halottak megáldoztatásának a szokását fogtuk-e tetten? Ilyenkor ugyanis az eucharisztiát a halott szájába helyezték, de a kezeit a rítusnak megfelelően rendezték el. Először 578-ban egy galliai zsinat tiltotta meg (a mai Auxerreben) halottnak az oltáriszentség kiszolgáltatását.

78 Az abuzus összefügghet a temetés napján a sírnál ünnepelt eucharisztikus áldozattal. S ennek emléke a keleti egyházban a halotti torokon a közelmúltig dívó rituális kenyérosztás. A megterített asztalnál ebből az üresen hagyott helyre is jutott.

79 Persze a IX-XII. században az ortodoxoknál az így eltemetettek sírjait nézve az is felvethető, hogy ekkor már a szó teljes értelmében jelképiségről beszélhetünk: a halottnak a jelzett módon elrendezett kezei Krisztusban való olyan részesedés hitébe utalnak, amely csak a halál után következhet be és magasabb szintű; dogmatörténeti szempontból hasonló exkatologikus meggyőződés erre a korszakra is igazolható.

80 Ez utóbbi kéztartás kivételével a keresztény istentiszteleteken elterjedt imádó-hódoló gesztusok közül valamennyi vagy őshonos volt a mediterrán világban, vagy a későrómai császári udvar intézkedései révén terjedt el a világi gyakorlatban, s ezáltal az egyházban is. Viszont a hódolat, az alázat Perzsiából hivatalosan át nem plántált gesztusai nem tudtak meggyökeresedni az egyházban. így a hátra 76 Ezt az időbeliséget jól szemlélteti az alábbi válogatás: RÚZSA 1981. 18., 30., 70., 92. 77 Szent Ágoston még e rítus differenciálódásának is tanúja volt: megkülönböztette a férfiak és a nők áldozását. A nők nem közvetlenül a kezükbe kapták az eucharisztiát, hanem kis lepelre, amelyet a kezükben fogtak. A fejet boncó lepelre gyanakszik: RIGHETTI 1950. 332. 78 Acta concilium et epistolae decretales ас constitutiones Summorum Pontificium III. (Parisis 1714) 445.: „XII. Non licet mortuis nec eucharistiam, nec osculum tradi, nec velő vei pallis corpora eorum involvi." 79 FREISTEDT 1928. 1-2., 104-105., 115. - ONASCH 1981. 49. 80 ELŐD 1978. 696 skk.