Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)
Régészet - Szabó János Győző: A keleti kereszténység egyik ismertetőjegye temetkezéseinkben
A KELETI KERESZTÉNYSÉG EGYIK ISMERTETŐJEGYE 87 bira először K. Êry Kinga hívta fel a figyelmet. 43 A magunk részéről valószínűbbnek tartjuk, hogy nem annyira a férfiaknak az újhoz való vonzódása és a nők konzervatizmusa közötti különbség játszotta itt a főszerepet, mint inkább a demonstrálás, a színvallás társadalmi elvárása egy apajogú családi berendezkedésben. A X-XI. század vonatkozásában ezt a folyamatot mi tovább követtük, rámutatván arra, hogy egy későbbi stádiumában a női mellékletesség is csökkenőben volt, s ekkor a gyermeksírok (főleg leánygyermekeké) leletgazdagsága aránylagosan megnövekedett, a felékszerezettségük szembeötlővé vált. Hovatovább már csupán a gyermeksírokban fordultak elő régészeti leletek. 44 Úgy látszik, hogy itt általános társadalmi törvényszerűségek tükröződnek. Erre vallanak az újabb kutatások szerint legkésőbbre keltezhető római temetők is. Tokodon, az egészében az V. századra keltezett temetőben Lányi a gyermeksírok viszonylagos gazdagságára lett figyelmes; bizonyos ékszerféleségekből abszolút számban is a legtöbb gyermeksírokban fordult elő. 45 A későrómai és a XI. századi gyermeksírok között viszont lényegi rituális különbség mutatkozik a kéztartások jellegében. Amíg ugyanis a IV-V. századi temetkezések körében a megfigyelt gyermeksírok túlnyomó többségében a karokat a test mellett kinyújtva találták, azaz a felnőttek sírjainál feltárt 2-4. típusú karhelyzetek jóval kisebb százalékban fordultak elő a gyermekeknél, ilyen életkori különbség azokban a X-XI. századi temetőkben, ahol a 2-5. pontban leírt kéztartások gyakoriak (meghaladják a 30'%-ot), nem mutatható ki. Vajon ebben nem az a különbség fejeződik-e ki, amely a gyermekkeresztség gyakorlatában a két korszak között fennállt? Mint ismeretes, a csecsemők megkeresztelésének a szokása már a III. sz. elejétől erős mértékben terjedőben volt, de a IV. században a felnőttkeresztséget még nem szorította ki. S először 693ban a toledói zsinat írta elő kötelezőleg a gyermekek egy éven belüli megkeresztelését. 46 3.) A bizánci ritus 2-5. pontokban leírt temetkezési kéztartásainak az előzményeit keresve, a kérdéscsoportot szükséges lenne az ókori kútfők révén is megvizsgálni. Sajnos századunkban külön tanulmányt e témának senki nem szentelt, korszerű feldolgozás tehát nem áll rendelkezésünkre. a.) Az orans kéztartás, azaz a kitárt és tenyérrel az ég felé emelt karok, mint az istenségeknek kijáró hódolat kifejeződése, az I. században az egész római birodalomban, de előtte is már a mediterrán ókori magas kultúrákban elterjedt szokásformának 43 K. ÉRY 1967-68. 88-101. 44 SZABÓ 1980. 74. 45 LANYI-MÓCSY 1981. 189. - FÜLEP 1969. 40.: a sírmellékletek a gyermekeknél keresztény mivoltukat nem zárja ki. 46 DUCHESNE 1909. 302. - MOODY 1969. 15. - BAUS 1973. 304-311. tekinthető. 47 A zsidóság imádó gesztusaitól sem volt idegen, 48 ezért a keresztény gyülekezetekben már a korai időkben meggyökeresedett. 49 A II. század végére sajátos alakot öltött : a karokat szélesebbre tárták, hogy a Megfeszítetthez hasonuljanak. 50 A III. században Origenes a közös imádságban ugyanezt a kartartást tartja megfelelőnek, de megengedi, hogy az állni nem tudók, ágyban fekvő betegek, magánosan imádkozok másként is kifejezhessék áhítatukat. 51 Az egyéb imádó kéztartások formáját illetően Origenes nem nyújt tájékoztatást. De a katakomba művészet alapján bízvást arra következtethetünk, hogy a jobb karral szívre tett kéz volt az egyik (ha nem az egyetlen) kedvelt áhítatos gesztus az orans mellett. Hiszen az ábrázolásokon is úgyszólván még csak ez figyelhető meg. 52 Későbbi forrásokból viszszakövetkeztetve a közösségben kitárt karral énekeltek. 53 A IV. évszázadban a hívők liturgikus gyakorlatában (de a papságéban is) az orans kéztartás mellett az egyéb gesztusok jelentősége megnövekedett. A hosszadalmas körmenetek miatt ez a fizikailag megerőltető szokásforma nem is volt a liturgikus cselekmények egész ideje alatt tartható; másrészt kívánatos volt, hogy a mise kánonját ilymódon is kiemeljék. De az orans forma még a magánosok imádságaiban is gyakorolt volt a következő évezred elejéig az egész keresztény világban (helyenkint jóval tovább is). 54 Mivel az újkorban a mise liturgiájában keleten sokkal nagyob a szerepe, ezért sejthetőleg korábban is nagyobb intenzitással éltek vele, mint nyugaton. 55 Elgondolkoztató, hogy a római patriarchátus területén az V. század folyamán az ábrázolásokban az orans tartás eltűnik, keleten viszont tovább is jelentkezik. Sőt, míg az ókeresztény korban Máriát és a vértanú szenteket illette meg ez az áb47 Jellemző Aristoteles fogalmazása (De mundo 6.) : „Mi emberek^mindiiyájan imádsággal a kezünket az égre emeljük." - Őskori adatok: MOSER 1954. 737741. 48 DÖLGER 1925. 315. és Scheiber S. szíves leveléből. 49 Keresztényeknél a legkorábbi forrásadat Alexandriai Szt. Kelemennél (Stromatum 7. 7.), aki a Szentírásra nem hivatkozott. Szerinte az égre emelt fej és kezek mellett a lábujjhegyre állás a lélek szárnyalásának a kifejezői: „Hinc et caput et manus in coelum extendimus et pedes excitamus ..." (Sancti Clementis Alexandrini Opera [graece et latináé] II. Venetiis 1757, 854.). 50 Tertulillianus, De oratione 14., 17. 51 Origenes, De oratione 31. 2. 52 A mellre hajlított kéz többé-kevésbé nyitott, s gyakorta csak a mutató és középső ujj kinyújtott. Máriát egy esetben úgy ábrázolták, hogy a mellre hajlított jobb keze a bal könyökéig ért: TESTINI 1966. 243. 53 LECLERCQ XII/2. (1936) 2292. 54 LECLERCQ (1936) ih. - SITTL 189Э. 198-199. DÖLGER 1925. 251-255. 55 Petricsevics Nicephor görögkatolikus plébános baráti, részletes tájékoztatásából.
