Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

248 ANDRÄSFALVY BERTALAN tése, felkutatása: Petőfi Sándor ekkor és ekkor járt itt, ezt és ezt a verset írta akkor stb. Illyés Gyula egész életére kiható élménye volt az, hogy Sárszentlőrincen nyomozni kezdte kisdiákként Petőfi otttartózkodásának emlékezetét. Azokon a helyeken, ahol neves történeti események nem estek meg, ahol neves költők, írók sem jártak, melyekről regények, versek sem szólnak, csak az marad kötőanyagnak, ami volt : a néphagyomány. Mondák, helynevek, családtörténetek, a múlt emlékeinek felkutatása, műemlékek, sírok, házak és a régi életforma emlékeinek megbecsülése. A tárgyak, különösen a művészien megformáltak, szőttesek, hímzések, faragványok, régi bútorok, cserepek, de a régi gazdálkodás eszközei is kötőerőt jelenthetnek, ha azokról valaki hozzáértőén szól, bemutatja, értékeli, értelmet és jelentést ad hozzá. Ez az élmény annál nagyobb lehet, mennél jobban vonja bele cselekvően a tanár a gyermekeket; a gyűjtésbe, megőrzésbe, értelmezésbe, megmentésbe, a hagyomány továbbadásába. A néphagyományban az „elméleti" tudást, a téli estéken vagy munkák szüneteiben elhangzó mondákat, történeteket, meséket, vagyis a szóbeli anyagot kiegészítette a gyakorlat sokféle formája. Például : a fiatalok régen minden évben tavasszal ünnepélyesen bejárták a határt, megújították a falu határjeleit „eddig volt a mienk, az őseinkké ez a föld" -, majd a vidám csapat megtisztította a mezei és erdei forrásokat, megjavította a dűlőutakat, megigazította a hidakat, kiirtotta a felesleges tüskés bokrokat a legelőből és más közterületekről és ezzel mintegy belehelyezték a maguk munkáját a közvagyonba, a közös értékekbe, a tájba. Erdélyben néhány faluban szinte napjainkig, ez alkalommal avatták be a legényeket a legénybandákba, nagykorúsítva őket, hogy azontúl már udvarolhattak, felnőttként látogathatták a kocsmát. Ez az avatás tréfás-komoly ceremóniával is járt s ezen az egész falu részt vett. Ez alkalommal tanúságot tettek a fiatalok a falu hagyományainak ismeretéről, tűrőképességről, bátorságról s így jelölték ki helyüket a közösségben, teremtettek kapcsolatot, kötődést múlthoz, helyhez, közösséghez. Napjainkra már a legtöbb helyről eltűntek a határkerülő szokások, melyek nemcsak élményszerű kötődést szolgálták, hanem felbecsülhetetlen gyakorlati haszonnal is jártak: a környezetvédelem tudatos, ünnepi feladattá lett bennük. A fiatalok olyan munkát végeztek el játszva, ünnepként, melynek elmulasztása komoly következményekkel járt az egész falu életére, gazdálkodására: utak elromlása, kutak, források elfertőződése, a legelő elértéktelenedése. Ugyanakkor elevenen tartotta a fiatalokban azt, hogy a köznek való munka nem teher, hanem ünnep, tisztesség, megtiszteltetés, becsület dolga. (Ebből a szellemiségből következett a hagyományos társadalmakat jellemző szép gyakorlat, hogy a közterületeken (legelőben, erdőben) növekvő vadfákat a hozzáértők tavasszal beoltogatták nemes gyümölcsöt termő gallyal, anélkül, hogy a fák termésére kizárólagos igényt tartottak volna. Csak azért - mondták -, hogy ne legyen vad és hogy „jó nevet szerezzenek maguknak". Ezeket az embereket a közösség megbecsülte és tisztelettel vette körül.) Meggyőződésem, hogy az erre felkészült tanárember hasonló határjárást tudna még most is szervezni diákjaival, úgy, hogy azoknak nemcsak élményt, hanem ezzel az élménnyel megkötött maradandó ismereteket is adna. Vannak már falvaink, városaink, ahol az iskolák a település parkjait, temetőit gondozzák felajánlásképpen. Ez már önmagában is felbecsülhetetlen erkölcsi értékű kezdeményezés, bár hiányzik még belőle az, amivel ez az alkalom ünneppé és ismeretgyűjtésé is válhatna, vagyis nagyobb kötést adó eseménnyé, élménnyé. Át lehetne ezeket alakítani - a néphagyomány útmutatása szerint - olyan alkalmakká, hogy nagyobb részben pótolhatnák a néphagyomány hatékonyságát és erejét. Ehhez „költőivé", „művészivé" kell tenni ezeket az alkalmakat. Fontos lenne a rendszeresség, hogy arra már hónapokkal előtte fel lehessen készülni és felkészíteni a fiatalokat és így évenként ismétlődő, várt és pótolhatatlan élménynyé lenne. Végül nem utolsósorban azt is át lehetne venni a néphagyományból, hogy ezeket az alkalmakat összekötjük a fiatalok önálló szervezkedésével, közösségeinek kialakításával, önigazgatásának megújításával. Annak idején e határjárást és vele kapcsolatos szokásokat a fiatalok szervezték és a hagyományt a fiatalbbaknak az idősebb legények adták át, nem közvetlenül a felnőttek. így ezek az alkalmak a fiatalok önállóságát, ezzel kapcsolatos felelősségérzését növelték, a későbbi évek felnőtt felelősségtudatának iskoláját képezték. A néphagyomány felhasználásának sikerét bizonyítja a néptáncmozgalom és a hagyományos népi kézművesség feltámasztására létrejött körök, műhelyek, táborok, alkotóházak, tanfolyamok is. Ezeknek nagy vonzása van a fiatalokra. A néptánchoz a fiatalokat nem a hagyománytisztelet, vagy mint egyesek vélik, a nacionalizmus vezeti el, hanem a mozgásigény, vagyis a táncolás elemi igénye és a közösségi alkotás, együttlét, élmény vonzása. A mozgásigényt csak a művészi, megformált mozgás elégítheti ki s ez maga is közösséget tételez fel. Külön-külön egyik sem elégítheti ki a fiatalokat. A közösséget az együttalkotás hozza létre, önmagában a közösség cél, „tárgy" nélkül értelmetlen. Művészet és közösség közvetve és közvetlenül is feltételezik egymást. A néptánchagyományok erősen kötődnek néprajzi csoportokhoz, vagyis azokhoz a műveltségbeli közösségekhez, melyek létrehozták a tánc sajátos, a