Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

A NÉPHAGYOMÁNY A JÖVŐ MŰVELTSÉGÉBEN 245 anyák nyugalma érdekében -, és csak a szoptatás idejére hozták őket anyjukhoz. Az elkülönítés foly­tatódott otthon, és a csecsemőotthonokban, bölcső­dékben. A legújabb orvosi kutatások rámutattak ar­ra, hogy a csecsemő testi és szellemi fejlődéséhez egyaránt szüksége van az anya testi közelségére, érintésére, mosolyára, közellevőségének érzésére, tudatára. Ezt az elkülönítést éppen ezért nem is ta­láljuk a néphagyományban, és bizonyára nálunk is csak a hely, az anyagiak hiánya hozta létre és lett szokásossá indokolatlanul is. Azt hiszem, anyagiak­ban is súlyosan megfizetünk ezért a takarékossá­gért, nem is szólva a jóvátehetetlen sérülésekről. Az általános néphagyomány éppen a testi közelsé­get biztosító formák és módszerek gazdag tárházát kínálja. Az afrikai, a dél-amerikai, éppen úgy mint a baranyai német anyák még munkára, utazásra is úgy vitték el csecsemőiket, hogy magukra kötötték őket szorosan. Nem véletlen az sem, hogy a leg­gyakoribb módszer az, amit a baranyaiaknál is lát­hatunk: a gyermek a mell előtt pihen, kis fejecskéje anyjának szíve fölött van a bal oldalon, úgy hogy érezheti, hallhatja annak dobbanását. Egyik erdélyi néprajzkutató szaktársamtól hallottam, hogy Japán­ban, a súlyos beteg kisgyermekeket a kórteremben a szívdobogás alig hallható zajával nyugtatják, pi­hentetik, minden egyéb módszernél és gyógyszernél hatásosabban. Természetesen akkor, ha az anya köz­vetlen jelenlétét a baj és kezelés természete nem teszi lehetővé. A bemutatott példa mutatja, hogy egy elfelejtett és időtlen időkkel ezelőtt kialakult ősi gyakorlat lényege hogyan tér vissza a legmodernebb gyógyá­szatban; tulajdonképpen egy szükséglet - mely öröknek, emberségünkkel együtt születettnek tűnik -, miképpen kapja vissza kielégítését. Hozzátehe­tem, hogy a baranyai gyakorlatban ezek a hosszú, tarkán szőtt gyermekhordó-kendők művészi alkotá­soknak is tekinthetők. Egyszerűen és szépen meg­oldani az elemi szükségleteket; ez a néphagyomány lényege. A már futkosó, nyiladozó eszű gyermekek nagy kérdése az, mivel játszanak, milyen játék köti le őket, neveli igazán egészséges felnőtté? A gyakorlat azt a felfogást tükrözi ma, hogy minél élethúbb, bonyolultabb és drágább a játék, annál értékesebb­nek tartják s a szülő is így kívánja nyomatékosan kinyilvánítani gyermeke iránt érzett szeretetét: be­szélő és alvó baba, rakétát kilövő tank, váltós pá­lyán robogó mini villanyvasút stb. A tapasztalat azt is bizonyítja azonban, hogy az ilyen játékot is ha­mar megunják a gyerekek és még drágábbat köve­telnek, különösen ha már az előző meghibásodott, nem úgy működik, ahogy kellene. Sok esetben a gyerek a drága játékot „érthetetlenül" elrontotta, átalakította, a gyerek szétszedte és belenézett s töb­bé már nem tudta használni. Ugyanúgy kéri már az újabb, a divatosabb játékot a gazdag egykegye­rek, mint az apja az új kocsit, és elképesztő nagy­ságú játéktára közepén ülve - unatkozik, nem ta­lálja helyét. Vessünk egy pillantást a néphagyomány gyer­mekjátékaira, keressük meg azok lényegi vonásait. A kisgyermek, ahogy a nagyobbak közé bátorkodik, ellesi azok játékait, melyeket jobbára maguk készí­tettek mindenféle hulladékból: rongyból, csontból, kukoricacsumából, gyékényből. Eleinte neki is csi­nálnak ökröt csontból, szekeret vesszőből, babát csumából, de hamarosan maga próbálkozik vele, ha játszani akar a látott és megirigyelt játékokkal. A játék megalkotása, a hozzávaló anyag megszerzése, kiformálása volt a játék lényege, a gyermek szá­mára a nagy élmény. Ebbe a maga alkotta babába, állatfigurába a gyermeki képzelőerő minden csodá­latos tulajdonságot belévetített, mint saját teremt­ményére, úgy tekintett. A játék kézügyességének és képzelőerejenek egyaránt volt próbája, s mivel en­nek is volt hagyománya, a hagyomány szavatolta az egyszerűségében is művészi formát. A gyermek nemcsak játékot teremtett magának, hanem esztéti­kumot, a szépet is. Vessük össze ezt a játékot a szobában felállított, terepasztalon robogó villany­vasúttal. A gyermek számára még ez aligha jelenti egy nagynak, létezőnek a kicsinyített formáját, hi­szen az eredetit sem ismeri, vagy ha már látta, nem fogja föl lényegét. Titokzatos az eredeti is, idegen, mint a modellje, a játék is, akárcsak az egész, a felnőttek világa, melyhez semmi köze sincs, bele nem lát, nélküle jött létre, eszébe sem jut még, hogy ilyent ő is tud alkotni. Legfeljebb elrontani, amikor magyarázatot keresve a kis mozdony moz­gására, felfeszíti annak a tetejét: mi van benne? Ezt a kész, a felnőttek világához hasonló világot kapja játékul, s már most megismeri azt az érzést, hogy „ami körülöttem van, ahhoz nincsen semmi közöm, nem értem, nem én csináltam, nem én hoztam létre, nem az enyém, talán szemben is áll velem .. .". Úgy mint a később megismert valódi vasút, az utcán torlódó forgalom, melynek titokzatos veszélyei le­selkednek rá, melynek ki van szolgáltatva, akarata ellenére. A tizenéves ilyen idegenül őgyeleg unot­tan társaival a nagyvárosok utcáin és örömét leli ennek az idegen és hatalmas világnak a pusztításá­ban. Ott pusztítja, rongálja, ahol tudja, ahol fölébe tud kerekedni: a telefonfülkében, a parkban, a hangversenyteremben, a vasúti kocsiban - ahol nem látják az idegen világot mozgató idegen emberek, amikor a sokaságban erőt érez magában az ellen­állásra. „Nem én csináltam, mi közöm hozzá? Nem az enyém!" Az a gyermek, aki megtanulta játékait megterem­teni, megtanulja azt is, hogy: az egész világot én is alakíthatom, nem vagyok kiszolgáltatva ennek sem. A néphagyomány gyermekjátékai annak idején közvetlenül felkészítették a kicsiket felnőtt koruk kötelességeire, nemcsak a munkára, hanem a közös-

Next

/
Oldalképek
Tartalom