Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

242 ANDRÄSFALVY BERTALAN nyednek szellemileg, a történelemben eddig sohasem tapasztalható módon. A tömegek kulturális passzivitásba szorulását és elszegényedését átérzik korunk legkiválóbb művészei és gondolkodói - és a néphagyományhoz fordulnak orvoslásért, segítségért. Gondoljunk csak Kodály Zoltán „Éneklő ifjúság" mozgalmára, a magyar népdalra alapozott nevelésre, melynek végső célja a dalolás szeretetének és gyakorlatának visszaadása az embernek, hogy a zene legyen újra mindenkié. Más példa: emberi igény, szükséglet a teremtés, a tárgy- és környezetformálás is. Korunkban ez az egész társadalomhoz képest kevés számú tervező, művész, iparművész feladata. A tömegek csak vásárolják, fogyasztják a képeket, az iparművészeti, divattervezői, ipari formatervezői, építőművészi alkotásokat. Ez azonban valamit kielégítetlen hagy; innen van a barkácsolás, a művészkedés, a kiskertművelés igénye, - semmi esetre sem a takarékosság, a mellékjövedelem a fontos ebben. A tapasztalat azt mutatja, hogy a barkácsolás, a házi javítás, a „csináld meg magad" sem elégít ki valamit, mégpedig a művészi érték teremtésének az igényét. Erre társadalmunkban ugyancsak kevésnek van lehetősége, csak azoknak, akik nagy felkészüléssel erre a pályára adták magukat, festők, szobrászok, építészek lettek, a többi ember legfeljebb csak lelkes kiállítás- és tárlatlátogató lehet, s alig néhány azoknak a száma, akik ilyen alkotásokat birtokolhatnak, vásárolhatnak maguknak. Egyetlen lehetőség marad, a néphagyományban kialakult egyszerű, mindenki által megszerezhető anyagokkal, de művészi formanyelvvel próbálkozni: hímezni, szőni, faragni, esetleg fazekaskodni a megélhetést biztosító mindennapi munka után a szabadnapokon. A népművészet egyszerűségében is nagyszerű, szép alkotásokra mutat példát, melyek kielégítik nemcsak az alkotás, hanem a művészi alkotás igényét is. Korunknak, a mai emberiségnek egyik legnagyobb, világméretű kérdése ez: az ipari, majd a tudományos-technikai forradalom óta az emberiség átalakuló műveltségének kulcskérdése. Ahogy függetlenedik az ember a természettől, kivédi az időjárás, az elemek, az éhség és a járványok csapásait és teszi kényelmesebbé életét, úgy veszíti el emberi teljességének bizonyos fontos, az egyéniség egészségének nélkülözhetetlen tényezőit: kötődését földhöz, természethez, embertársaihoz, szegényedik el tevőleges részvétele a művészetekben, mond le, vagy mondatják le sorsa, környezete alakításáról, a teremtés, az alkotás, a játék, a társas együttlét sok és pótolhatatlan örömeiről. Egyre szűkebb kör kiváltsága részt venni a művészi életben, a mindenkit érintő döntésekben, pedig az egész emberiség a függőségek felszámolása, a szabadság felé kíván haladni. Ma minden emberre kiterjedő, minden tagot megmozgató közösségi kulturális életről csak azok az „elmaradt bennszülöttek" tesznek tanúbizonyságot, akiknek körében a statisztikák szerint a legnagyobb az írástudatlanság, a „kulturálatlanság", akik az éhínség árnyékában élnek a harmadik világban. Ott egy ünnep mindenki számára ünnep, rendkívüli, testet, lelket, torkot, lábat, szájat, hasat megmozgató közösségi alkalom, ahol minden néző egyben résztvevő szereplő is. Szükségszerű az, hogy az anyagi jólét és biztonság haladásával, az írástudatlanság felszámolásával, az iskolázás terjedésével a társadalom ilyen szélsőségesen szakosodjon, specialistáknak adja át eddig közösen megteremtett művészi élményeit? Hogy a tömegek lemondjanak a hivatásos művészek javára alapvető és veleszületett emberi megnyilvánulások egész soráról és ezzel elszegényedjen teremtő, alkotó képessége és szerepe? Az a tény, hogy ez nagyjából így történt eddig, nem jelenti szükségképpen azt, hogy csak így történhetett, hogy nem lehetett volna és még nem lehet másként. Az a tény, hogy az elmúlt évszázadban mérhetetlenül nagyot léptünk - legalábbis a világ egy részén - a lét anyagi feltételeinek biztosításában, arra kell kényszerítsen minket, hogy újra egyensúlyt teremtsünk anyagi és szellemi kultúránk között. Minden ez irányú erőfeszítés sikere egy eddig közvetlenül meg nem nevezett, de mindenben feltételezett alapvető szükséglet kielégítésétől függ, s ez a közösségre való igény. A történelem és a mai „éhség" tanúsága szerint szüksége van minden embernek a közösségek különböző szintjeire. Szilárd családra, lakóhelyi, szomszédsági, környezeti vagyis helyi közösségre, együttműködésre és önkormányzatra, életkori, munkahelyi közösségre, táji, regionális és nemzeti közösségre egyaránt. Sok dicséretes és tapogatódzó kezdeményezés ellenére, még korántsem beszélhetünk a régi, a néphagyományban egyszer már kialakult, de felszámolt és felszámolódott közösségek pótlásáról, eredményes helyettesítéséről. A műveltség, az értékteremtés és felhasználás közösséget követel, közösséget teremt, mert kultúra és közösség elválaszthatatlan fogalmak, egymás feltételei. Akkor is, amikor alapvető szükségletek kielégítésére a néphagyomány formáihoz fordulunk, közösséget is teremtünk: művészeti csoportok, szakkörök, együttesek formájában, s nem tudhatjuk, hogy az abba belépő fiatalt mi vonzotta inkább: a közösségbe kerülés vagy az alkotás vágya? Természetesen ezzel korántsem azt akarom mondani, hogy íme, a néphagyomány segítségével már meg is találtuk a kielégítő közösségi alkotó formákat, csak azt, hogy a kettőt párhuzamosan keresve minden részeredmény is párhuzamosan, mindkét oldalon jelentkezik. A múltban találunk sok iránytmutató példát tapogatódzásunkhoz, de a végleges megoldás nem lehet a múlt formáinak változatlan átvétele. Végső soron jövőt akarunk építeni, nem a múltat visszahozni.