Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Történettudomány - Füzes Miklós: Az ismeretlen Batthyány III. A Blackwell által összeállított jellemrajzok (folytatás)

AZ ISMERETLEN BATTHYÁNY III. 171 (szuverenitásának) elvét, annak minden következményével együtt. Ezzel a republikánus kormányíormával szembeni íenntartásokat semmisnek tekintették, és egyszerre elértük a szocializmus határát. Ha néhány miniszter vallja is a republikánus eszméket, mások kétségtelenül idegenkednek tőle, s nem is lehet ez másként. Néhányan, köztük a külügyminiszter ( ) azzal a kifejezett teltétellel lépett be a kormányba, hogy a kormányforma kérdésének eldöntését a háború befejezése utánra halasztják. Kossuth e nézettel való teljes egyetértését fejezte ki, ezért nagyon meglepett volt a miniszterelnök e lépése miatt, s igen elégedetlen is. Kossuth attól is tartott, hogy egy rivális megelőzi őt a liberalista pályafutásában. Beszélték, hogy Szemere Kossuthot azok közé az emberek közé számította, akiket a forradalom már elhasznált. (V) A miniszterelnök igazolhatatlan eljárása természetesen nagy nézeteltéréseket okozott a kabinetnek, amely azon a ponton volt, hogy felbomlik. Mindenesetre nagyon kritikus helyzetben voltunk. Három hétig Kossuthnak át kellett vennie a közügyek intézését, és szó szerint ki sem látszott a munkából. A körülmények szülte kényszer nem hagyott időt egy új minisztérium alakítására, azonfelül ez a munka nem csekély nehézséggel járt volna. Nem kellett különleges éleslátás ahhoz, hogy az ember előre lássa, hogy a Szemere által meghirdetett elvek sohasem válnak gyakorlattá Magyarországon. A „Program" várható kedvezőtlen hatásának elhárítására hasznosnak vélték úgy tenni, mintha nem tulajdonítanának jelentőséget neki, - ahelyett, hogy látszólagos értéket adtak volna neki, azzal, hogy a miniszteri lemondások okának teszik meg. Az országgyűlés elfogadta a „Programot" egyhangú felkiáltással, bizonyítván ezzel - ha egyáltalán szükséges ezt bizonyítani -, hogy a nép képviselői alkalmatlanok és viselkedni sem tudnak. Az újságírók persze extázisban voltak, és nagy gonddal töltötték meg hasábjaikat a lehető legjobb stílusban a köztársasági eszmékkel s a királyok, s a dinasztiák elleni durva kirohanásokkal. Különös dolog - s nem kevésbé különös, mint amennyire igaz -, hogy akkoriban a legradikálisabb, leginkább sansculotte sajtóorgánum egy monarchikus konzervatív párt kezében volt. Itt bizonyos mesterkedések történtek. A régi manőver volt - végletekig kiélezni a helyzetet, az abszurditás határáig, s mikor ez megtörtént, akkor az egészért a kormányt okolni, s ezt a fegyvert kiválóan lehetett használni ellene. A cselszövés mindig a színfalak mögött történt, s ezeket az embereket félrevezették ezek a manőverek. Azok, akik igénybe vették ezeket az embereket, odáig alacsonyodták le, hogy felvonták a zászlót, ami nem is az övék volt, s azt hurcolták puszta demagógiából. Az így hirdetett republikánusság a Függetlenségi Nyilatkozat szükségszerű következménye volt. A bajt, mit az első okozott, betetőzte a másik. Magyarország valójában, de facto republikánus volt az Ideiglenes Kormány megalakítása óta, de éppen ez az ok tette kívánatossá, hogy megálljunk ott, ahol vagyunk, hiszen a népet jobban megrémítették a dolgok nevei, mint maguk a dolgok. A nyilvánosság hozzászokott már az ideiglenes kormányzathoz s egyre szívesebben vetette alá magát kellemetlenségeinek, mert a republikánusok azzal hízelegtek maguknak, hogy ez az ő kedvelt kormányzati formájukhoz vezet majd, míg az ellenfeleik az alkotmányos monarchia pótlékának tartották, s nem kételkedtek abban, hogy ezt hamarosan visszaállítják. De ha a „köztársaság" szót egyszer kiejtették, igen nehéz azt visszavonni. A kormány kénytelen volt elfogadni egy kétértelmű politikát, mely egyik pártnak sem szolgált megelégedésére. A .köztársaság' szó körül szándékosan keltett eszmei zavarosságnak köszönhető, hogy ma ez a szó jelöl egy olyan rendszert, mely választás, s nem örökösödés útján kerül hatalomra, de jelenti a szabadjára engedett demokrácia anarchikus uralmát is a klubok aranykorát, a féktelen (prurnent) nagyravágyásét, s a zajos megvesztegethetőségét; akkor, amikor a leg politikai szörnyetegek uralkodnak és a terrorizmus vesztőhelyre küld mindenkit, aki ellensége ennek az igazságtalan kormányzásnak. A Magyarországnak Ausztriától való teljes elszakadása, természetesen nem a nemzet óhaja volt, a nemzet ennél kevesebbet akart. Egy egzotikus növény volt ez, mely a leggondosabb ápolás mellett sem tudott volna soha meggyökeresedni a magyar földben. A királyság tekintélye valóban tagadhatatlan, s érdeklődésünk különös tárgya. Nemrég láttuk, hogy erőteljes reakciót váltott ki Ausztriában, hogy megmentsék a haldokló dinasztiát. S azt látjuk, hogy tekintély egy olyan országban is, ahol a királyság elvesztette kiváltságait, s csak arra szolgál, hogy a legjobb fajta köztársaságnak díszes védőfala legyen. Feltétlenül szükségesek ezek az illúziók a világon? Ez az elfogultság - ha ugyan az -, a királyság kedvelése, közös minden európai nemzetben, s mélyebben gyökerezik annál, hogy ezt szokással, történelmi hagyományokkal magyarázzuk. Sem a filozófusok higgadt (calm) kutatásai, sem a látnók teoretikusok valószínűnek tűnő, tetszetős tervei, sem a legvéresebb forradalmak nem tudták eddig megsemmisíteni (ti.: a királyság tekintélyét). Majdnem teljesen sértetlen maradt és az is fog maradni, mert - egy bizonyos ösztönös érzékenységnek közönhetően - az egység és összetartás elve valósul meg a monarchiában, mely gátat szab a nagyravágyásnak, s mindent a neki megfelelő helyen tart. Ez az elv - miként egy politikai kerék tengelye - a küllőket helyükön tartja, bármily sebes is a forgás. Az angol-amerikai köztársaságban ugyanez az elv létezik, más formában, s annak összetartó ereje eddig