Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 24 (1979) (Pécs, 1980)
Természettudományok - Uherkovich Ákos: A Dél- és Nyugat-Dunántúl tűlevelűeken élő nagylepkéi (Lepidoptera)
80 UHERKOVICH ÁKOS 5. ábra. Idős borókabozót (erdeifenyővel) a Barcsi Ősborókásban. Abb. 5. Altes Wacholdergebüsch mit Föhren in der Barcser Urwacholderheide. vőkkel. Munkája azért is figyelemre méltó, mert a vizsgált terület hazánk egyik ősfenyvese. Ugyaninnét Rézbányai (1973) is számos adatot közölt. Győríi (1963) általánosságban ismerteti az erdészetileg jelentős nagylepkefajokat, ezen belül is a fenyőn károsítókat. Néhány munkámban magam is foglalkoztam fenyőn élő nagylepkék mennyiségi viszonyaival, az egyéb lombfogyasztók mellett (Uherkovich 1977a, 1977b, 1978a). Hazai fenyőn élő nagylepkék számos adatát közlik faunisztikai adatközlő művek már az ötvenes években is. Ezek adatait már Kovács (1958a) is felhasználta. Ezután is sok olyan kisebb-nagyobb közlemény jelent meg, melyek elterjedési adatokat tartalmaznak tűlevelűeken élő nagylepkefajokról (Balogh 1958, 1962, 1967, 1978; Fazekas 1976, 1977, 1979; Gyulai—Uherkovich—Varga 1974; Jablonkay 1972; Rézbányai 1972, 1974; T alios 1959, 1963; Uherkovich 192'4—1979; Varga 1960, 1961, 1962; Vojnits 1966a, 1967, 1974). A fenyőn élő nagylepkék elterjedése 1. Oporinia autumnata Bkh. Első hazai példányait Balogh I. gyűjtötte Pálházán (Kovács 1953a), majd Szécsény környékéről került elő (Kovács 1956). Az azóta eltelt időben számos újabb lelőhelyi adata vált ismertté: Sopron, Sopronhorpács, Szentpéterfölde (fénycsapdák). Kőszeg (Rézbányai 1974), Gilvánfa, Középrigóc (Uherkovich 1976, 1978a), Szakonyfalu, Szalafő, Magyarszombatfa, Egyházasrádóc, Tanakajd (Uherkovich 1978f), Várgesztes, Felsőtárkány, Répáshuta, Galyatető, Mátraháza (coll. TTM Budapest), Szőce, Vásárosbéc (coll. JPM Pécs), Debrecen (leg. Varga Z., 1968, 1 példány), (б/а ábra.) Kovács (1958a) feltételezi, hogy pálházi lelőhelyén nyíren él. Nyugati populációja akkor még nem ismert, szerinte ez — ha létezik — akkor fenyőféléken él. Azóta számos helyről előkerült nyugatról és délről. Uherkovich (1978d) a nyíren élő fajok között is említi. Forster—Wohlíahrt (1974) erősen polifágnak tartja, de azt is megállapítja, hogy az Alpokban vörösfenyőn él. Bergmann szerint fő tápnövénye a Salix caprea, emellett a nyír és vörösfenyő. — így feltételezhetjük, hogy őrségi —vendvidéki populációjának egyik tápnövénye a vörösfenyő. De emellett biztos, hogy itt nyíren is él, mert szőcei példánya egy nagyobb nyíresből került elő. A Dél-Dunántúlon gyűjtött példányok egy része valószínűleg nyíren él (Barcs—Középrigóc), de a gilvánfai és a vásárosbéci adat arra utal, hogy itt is van más tápnövénye a nyíren kívül. 2. Thera variata Den. & Schiff. Az Északi Középhegységben és nyugati határaink mentén elterjedt. Nyugati lelőhelyei: Kőszeg, Sopron (Kovács 1953, 1956), Sopronhorpács, Pacsa (fénycsapda), Szakonyfalu, Szalafő, Magyarszombatfa, Egyházasrádóc, Szombathely, Tanakajd (Uherkovich 1978f). A Dél-Dunántúlon eddig 3 helyen találtuk: Gilvánfán, Középrigócon (Uherkovich 1976, 1978a) és Tolnán (fénycsapda) (6/b ábra). — Utóbbi lelőhelyei erősen elütnek nyugati és északi lelőhelyeitől. Egyes adatok szerint erdeifenyőn is élhet, s ez megmagyarázza itteni előfordulását. A lue mindhárom dél-dunántúli gyűjtőhelye közelében díszfaként, egyes példányokban előfordul. 3. Thera stragülata Hbn. Első hazai előfordulásáról (Sopron) Issekutz (1956) és Kovács (1958b) számol be. Később megfogták a Kőszegi-hegységben (Rézbányai 1974), Jósvafőn, Barcs-Középrigócon (Gyulai—Uherkovich —Varga 1974), a Zempléni-hegységben (Rostalló, Erdőbénye, Makkoshotyka), majd Szakonyfaluban és Magyarszombatfán. Igen ritka faj, mindenütt csak egyes példányait találták. Szlovákia hegyvidékein is igen szórványosan fordul elő (Hruby 1964). 4. Thera obeliscata Hbn. Erdeifenyőn élő, viszonylag széles körben elterjedt faj. A Dunántúlon nemcsak a nyugati határ mentén, hanem belsőbb területein, sőt, még a Duna-Tisza közén is előfordul (6/c ábra). Utóbbi lelőhelyei nyilván másodlagosak.
