Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Cseh István: Társadalomnéprajzi vizsgálatok a szlavóniai magyarok körében

296 CSEH ISTVÁN csőlátók létesítésekor. Úgy tűnik, hogy a kizáró okokat mérlegelő egyházi gyakorlat is ezt részesítette előnyben. Szentlászlón első unokatestvérek is egybekeltek, mert „az öregszülők nem akarták, hogy a vagyon szétmenjen." (Negyven holdjuk volt.) Vagy Harasztiban egyszerűen „... összeszerelmesödtek, szegényök vótak, vagyonok öszszeadására ezek nem gondóhattak. Egészségős gyerökeik lőttek." (Más családban viszont ugyanez a gyakorlat szomorú következményekkel járt az utódokra nézve.) Ezeket az eseteket az emberek bírálgatták egy ideig, szívesen beszéltek róluk, de a közvélemény végül is elfogadta. Újabban a házassági kapcsolatok létesítésekor a föld már nem rendelkezik motiváló erővel. Jelentőségéből az ipar és általában a város felé fordulás következtében sokat vesztett. Az érte való harcot, az emberi kapcsolatoknak földszerzés céljából való erőszakolt alakítását — bár esetenként fordult csak elő — az emberek igyekeztek elfelejteni. Mint rendkívüli házassági forma tulajdonképpen hasonló célokat (birtokösszetartás) szolgált a levirátus és a sororátus is. Feltehetően ismerték a népcsoport lakta egész területen, de a megkérdezettek csak szentlászlói példákra emlékeztek. Ezek szerint olyankor fordult elő, amikor a férj vagy a feleség meghalt és helyébe testvére lépett. Érdekes, hogy ezek az esetek nem a vagyonosabb famíliákban — ahol az életmód is megkövetelhette a vagyonmegőrzésnek, a birtokhoz való ragaszkodásnak ezt a formáját — hanem kifejezetten szegény családokban fordultak elő. A házasságkötés különös eseteit azonban nem mindig gazdasági tényezők (mint gazdasági törekvések vagy a már megszokott életnívó tartása) kényszerítették ki, hanem humánus törekvések is szolgáltatták. Például Harasztiban P-ék menye, mint özvegyasszony, úgy kötött másodszor házasságot egy szintén megözvegyült férfival, PM-el — aki vő volt a háznál —, hogy ura házához hozta és az ő jogán vőnek számított. Sőt PM helyzete a családban jobb volt, mint általában a vöké szokott lenni. Később önállóságot kapott és ügyesen gazdálkodott a harminc hold földön. Az öregeket együtt gondozták és előző házasságukból származó gyerekeiket közösen nevelték.

28 Egyébként ez az eset különösnek számít, mert a vők helyzete ezen a vidéken is vigasztalan volt a családban. Érdekes, hogy megítélésük a mai napig sem változott sokat. Még most is lenézik őket. „A vő meg a korpa a legutolsó portéka." — járja a közmondás. „... ha legény költözik lányos házhoz, akkor még a nevét is szinte lassan elfelejtik, a fiatal párt az asszony lánykori családnevén emlegetik." 28 Haraszti 1910-es évek. — írja Penavin Olga (1973) és ebben a matriarchátus szokásjogának maradványát véli felfedezni.

29 A négy falu fiatalságának összeismerkedéséhez lehetőséget biztosító helyi hagyományos alkalom (pl. leányvásár) nem volt. A már említett áldozócsütörtök azáltal, hogy ilyenkor a szélesebb re* konság összejött ünnepelni, lehetőséget biztosított az ismerkedésre is, de az alkalom elsősorban vallási tartalommal bíró egyházi "és családi ünnep maradt. A hosszú időn keresztül követett és bizonyos vonatkozásaiban ma is élő szokások megakadályozták e népcsoport más nemzetiségekkel való keveredését. Az öregek még azt sem engedték meg, hogy más felekezetből valóval házasodjanak össze a gyerekeik. A katolikusokat bdbac-oknak mondták, a szomszédos magyar falvak katolikus lakói az itteni reformátusokat pedig bruncók-nák hívták. Mindkét névnek pejoratív hangzása volt előttük, bár a kórógyiak azzal is vallásuk vállalását akarták kifejezni, hogy az utóbbit nem tartották csúfnévnek. Ha a család vallási és nemzetiségi különbségek miatt vagy egyéb okokból nem egyezett bele a házasságba, akkor előfordult a titkos házasság vagy a leányszöktetés is. Ennek a következménye legtöbbször az lett, hogy az öregek végül is beleegyeztek és a fiatalok megesküdhettek. Volt, hogy már az érkező gyermek siettette és kényszerítette a szülőket ellenállásuk feladására. Ezek a példák azonban csak mint a szokásostól eltérő kivételek szerepelnek az idősebb emberek emlékezetében. Számuk és jelentőségük a századforduló körül sem volt már olyan nagy, hogy ennek alapján még általánosan követett gyakorlatot tételezhetnénk fel, mint például a szerbeknél vagy a macedónoknál. A párválasztásnál még mindig érezhető a tradíciók ereje, de hatásuk egyre kisebb. Rétfalu már Eszékhez tartozónak számít nemcsak közigazgatásilag, hanem a helyi igények és az alakuló életmód szempontjából is. Az idősebbeket a rokoni szálak (amiket ápolnak is) és múltjukból táplálkozó tudatuk még a szigetmagyarsághoz köti, de az ifjúság már eszékinek tartja magát. Igaz, hogy a továbbra is együtt maradt három falu fiatalsága keresi egymás felé a kapcsolatokat, de az is tudott dolog, hogy ez nem jelent már endogámiát. Harasztiban rezignáltán mesélte egy idős adatközlő, hogy a mai fiatalok már nem követik elődeik szokásait. Mindenkivel összeházasodnak, akivel „anyagi lehetőségük nyílik a jobb életre." Ilyen volt korábban a községi szerb jegyző, újab29 Penavin Olga: Lakodalom — aggodalom (Lakodalmi szokások a szlavóniai magyaroknál régen és most). A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei. V. évf. 15. sz. 1973. június. 81. 1.