Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Solymos Ede–S. Göldner Márta: Győri halkereskedők Baranyában a 18. században

GYŐRI HALKERESKEDÖK BARANYÁBAN 273 tott annyiszor kompániát. Sok gyereke volt, s felesége Philippovits Theresia viszont kardos aszszonyság lehetett, akit a társak nem szívelhettek. Mint az egyik beadványában mondja, az alperesek által „ezen nyomot gátasával az Házos Társának el hagyattatására világossam ing er eltetik", s Bertalan Ferenc egyértelműen kijelenti, hogy az egész pert az asszony akarta, „mintha eö tutta volna jobban Ura állapottyát, mint sem maga." Völgyi Rosina, Pázsit özvegye így emlékezik : „ ... Istenben boldogult előbbenyi Urától Nemzetes Pasit Ferencz Uramtul hallotta (a Fatens), hogy az Karvászy István csak az nyereséget szerette ell hordani, de az Kompániában pénzt hagyni, ha szinte mondották is többiek néki, nem akart, azt telelvén nékik, hogy eö néki köll a Pénz, mert sok Gyermekei vannak ... azt panasz képpen beszéllette, hogy Karvászy István Uram már nehéz ember, és így csak eö néki kölletik minden íelé lótni s futni". Az alperesek „Csudálkoznak. . . képtelen cselekedetin, megh nem akarván eö Kegyelme azt ismerni, hogy mind eddig csupán csak könyörületesség bül, és nem az maga érdemére nézve tartották az társaságban pénz és érték nélkül..." 1760-ban az egyik tanú így említi: „A még meg volt Karvászy István Uramnak Rév faluban a Háza..." Egy másik: Aztis tapasztalta a Tanú számtalanszor, hogy néhay Karvászy Istvánnál sokszor mivel tudatlan volt és írást nem tudta, Kalóczy és Bertalan társai csak úgy bántak vele, és annyit adtak néki számban amennyit akartak, azt pedig onnand tapasztalta, mivel mindenkor a Tanú az Alpörösöknél tartózkodott amint hogy azt is sokszor a Tanú Bertalantul hallotta beszélleni, mikor úgy mond Sóghor, az Húgodatt ell vettem 60 ttomnál több nem volt s az Atyámtul pedig egy roskat hitván hajónál több nem jutott, de mihélist Karvászy Istvány maga mellé társnak azon Tooknak, szegény együgyű Karvászy Istványt az Árenként gyarapottak, úgy hogy már sok ezerrel bírnak, szegény együgyű KSßrvaszy Istványt az Árendábulis ki rekesztették és Szegénységre hozták." Pedig az árendában biztonságban érezhette magát, hisz ketten is vallották, hogy mikor Kálóczyt és Bertalant az árendába befogadta, azok „azonnal mesterkedtek, hogy mikint ki túrnak az Társaságbul, sőtt azon Pécsi Toknak Urai előttis munkálkodtak volna azon egykor Tanú füle hallatára azon Uraság Bertalannak azt felelte, hogy azon híjában mesterkednének, mivel az Uraságtul Karvászy Istványnak holtig vagyon árendában engedvén. Már ötödik Püspökség alatt árendállya mind azon által tsak ki rekesztették az Árendábül és semmivé tették." 1774-től Karvászy Istvánt már néhaiként említik az iratok, tehát közben elhunyt. A két alperesről lényegesen kevesebbet tudunk. Kálóczy Mihályt nemesként emlegetik, akinek háza volt Győr belső városában, de Pataházán is, ahol a felszerelést tartották. Az egyik tanú szerint „holott Karvászy István még Istenben boldogült Haraszti és Völgyi Uraimékkal gazda volt, és azon halászó Tookat bírta, és Kálóczy Uram csak kocsiskodott nálok akkor." Ha ez igaz, akkor néhány év alatt ugyancsak megszedte magát. Öt 1773-ban említik először néhaiként. A másik társ, Bertalan Ferenc, akit időnként szintén nemesként említenek, veje volt Kálóczy Mihálynak. 1774-ben mondja Bertalan: „sem én, sem bodogult ipám ..." Annak a Kálóczy Katalinnak a férje, aki 1774-ben így vallott: „én Asszony lévén, sem kereskedésben, sem a szám vetésben magamat soha sem avattam. S nem is tudom, mikor mi történt a Compániánál, mikor nyertek, mennyit nyertek? Semmi nemű Könyveiket, Számvető Írásaikat a Kérdésben lévő üdőről nem láttam s nem tudom." Első hallásra ez a vallomás hihetőnek hangzik, az asszonynak semmi köze a férfiember üzleti ügyeihez, de ellentétben áll egyéb adatainkkal. A pesti halkereskedőkről szóló visszaemlékezésekből, valamint a halászcéhek anyagából tudjuk, hogy a mesternek igencsak kivették részüket az üzletből. A halpiaci munka jórészt rájuk hárult, míg a mesterek a céhkocsmában iszogattak .Tolnán pl. 10—15 évig is vitték az üzletet az özvegy halásznék.

7 Az üzleti könyvekkel kapcsolatban az alperes fia, Kálóczy Mihály hasonlóképpen vall : „ . .. édes Atyámtul a kérdésben forgó kereskedés eránt semminemű Írások, Könyvek s Levelek reám s Testvérjeimre nem szállottanak, sem édes Atyám életében is a féle írásokat én soha nem láttam ..." „.. .mert jól lehet orrul emlékezem, hogy egy korban néhai Karvászy István az édes Atyámnak Társa volt, de én akkor tsak Gyerkőcze voltam, s úgy hordozott magával édes Atyám". Ezt a tényt Karvászy is említi, sérelmezve, hogy a gyerek költségeit a kompániára akarják hárítani. Míg az öreg Kálóczy élt, a két alperes vallomásaikban igyekeztek ködösíteni a bevételeket illetően. Tagadják, hogy bármiféle könyvelést vezettek volna kiadásaikról, bevételeikről. Évente fejből összeszámolták, megosztoztak a pénzen vagy a veszteségen, aztán mindent elfelejtettek, kivéve azokat a tételeket, melyekkel Karvászy tartozott nekik. Az örökösök mintha új módszerrel is kísérleteztek volna. Kálóczy Mihály és Sándor megszólította a tanút: „No Mihály mivel még az Attyauratis sokáig szolgálta kend úgy hozzánk tartson kend Szűr helet Mentéje lészen kendnek, s pénzbül is szolgályunk amint ugyan akkoris edgynehány húszast akart adni de a Tanú többet egy Márjásnál el nem 7 SMJ i. m. és Sólymos Ede: A tolnai halászcéh története. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve VIII—IX. (1977—1978), 133—177.