Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22 (1977) (Pécs, 1978)

Művészettörténet - Tóth Antal: Nagy István képek a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében

NAGY ISTVÁN KÉPEK A JPM GYŰJTEMÉNYÉBEN 359 a bajai megtelepedése a művésznek, csaknem teljes elvonulását, visszahúzódását jelentette a művészeti közéletből.

14 Szükségszerű lépés volt tehát a helyi társadalom szűkebb körében keresnie a művészete társadalmi bázisát, képeinek felvásárlóit, művészete értőit, kedvelőit. Sajkáson a családi ismeretség révén ez viszonylag könnyen sikerült, Baján feltehetőleg nehezebben ment. Ebből következhetett az, hogy Nagy István képértékesítő módszereiben (ill. feleségéében) egyre nagyobb szerepe lett a megrendelő, megbízó keresés helyett a már kész művek árusításának, amit vásározó-batyuzó falusi asszonyok mintájára a művész felesége végzett: azaz felpakolt képekkel és házról házra, faluról falura járva árusított. Ezt az értékesítési módot Nagy István 1937-ben bekövetkezett halála után is folytatta. Erre nézve is Béla Duránci közlését kell idéznünk: „Nagy István többé nem látogat Verbászra. Mariska egyedül bolyong a poros utakon, a végkimerülésig magával vonszolja a pasztell-köteget, amely az életet jelenti számára. Az utolsó hiteles emléket Bénis Simon, a szabadkai bank bácstopolyai kirendeltségének egykori főnöke őrizte meg. »1936 vagy 1937 nyarán, nagyon forró nyári nap volt, amikor egy idős, fáradt asszony nyitott be hozzám az irodába. Szerény szándékát, hogy a sok pasztellből és rajzból szeretne nekem egyet-kettőt eladni, azokkal a szavakkal igyekezett alátámasztani, hogy a férje művész, súlyos beteg, és kórházban van odaát Magyarországon.«"

113 Azt gondoljuk, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az ilyen házaló módszerrel végzett képárusításra alapozott kereskedéshez, megélhetésük biztosításához alapjában véve sok képre, bőséges választékra volt szükség. Ennek kielégítésére a Baján ugyan nagy számban alkotott művek mellett fel kellett használni a korábbi tartalékokat is. Nagy Istvánnak a bajai társadalomba való beilleszkedéséről, kapcsolatai kiépítéséről ismét Aszalós Endre dolgozatából merítünk: „A Mester életútjának ismeretében az utolsó fél évtizedet (1934ben történt bajai letelepedésétől 1937-ben bekövet14 Ez az elvonulás különösen a 20-as évek második felének néhány igazán mozgalmas évéhez viszonyítva szembetűnő. Nem szólnak ellene olyan adatok, hogy Nagy István 1930-ban a Budapesti Hírlap pályázatán díjat nyert, 1934-ben Barcsay Jenő javaslatára Tornyai Jánossál együtt a KUT tagjának választották meg. (Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve, 1953 — Székely Zoltán gyűjtéséből). 1935-ben a Műteremben volt kiállítása, 1936-ban pedig megkapta a Szinyei Társaság Beckói Biró Henrik-féle tájképfestészeti díját. Művészete ilyetén elismerése mellett ebben az időszakban következett be teljes félreismerése is: felfedezték mint „őstehetséget", s így szerepeltették a Nemzeti Szalon „őstehetségek" kiállításán. Művészetének örvendetesen fokozódó értékelése mellett személye, élete egyre inkább háttérbe szorult. 15 Béla Duránci i. m. 62. 1. kezett haláláig tartó időszakát) viszonylag a legnyugodtabbnak tarthatjuk előző, vándoréveihez képest. Az életvitel állandóságának, megállapodottságának relatív voltát azért kell említenünk, mert — noha Nagy István eddigi kóborló életét felcserélte a végleges letelepedéssel — családjának élete továbbra is szüntelen küzdelem a megélhetésért, a biztosabb egzisztencia megteremtéséért és nem utolsó sorban művészetének választott városán belüli társadalmi elismertetéséért. Anyagi bázis hiányában nyomorúságos szükséglakásban húzódott meg feleségével és négyéves fiával egy régebbi ismerőse jóvoltából, s annak ellenére, hogy a Mester igyekezett társadalmi érintkezést kiépíteni itt élő kollégáival, a város polgárságával, utóbbi számára személyisége mindvégig idegen maradt, művészete pedig értetlenségbe ütközött. Bár festőtársai: Ágoston Vencel, idősebb és ifjabb Éber Sándor, Miskolczy Ferenc kapcsolatot tartottak vele, megbecsülték, szerették és felismerték korszakos jelentőségét, az akkori képzőművészeti közműveltségből fakadó társadalmi közönyön ők sem tudtak változtatni Nagy István érdekében. Tudunk • megrendelésre készült portréról, amelyek visszaadásra kerültek; néhanéha előforduló „műteremlátogatásról" a nyomorúságos lakásban, ami a vásárlást tekintve legtöbbször eredménytelen maradt, vagy mindössze értéken aluli eladást jelentett. Csak néhány tehetősebb család érdeklődése enyhített időszakonként a krónikus szegénységen, ami végigkísérte a Mester életét. Súlyosbította a helyzetet, hogy idegkimerülése, pesti kórházi kezelése után került a városba, s eddig vázolt körülményei teljes felépülését nagyban gátolták." Hasonló szomorú képet fest Nagy István és családja helyzetéről, bajai társadalmi kapcsolataikról, művészi-emberi elfogadtatásukról az előző idézetben is megemlített festőkolléga, Miskolczy Ferenc: „. . . mikor 1935 nyarán Baja város a Nemzeti Szalonban bemutatkozott kultúrájával, művészetével, iparával Budapesten a városok sorában. Oltványi Imre táviratilag kért Nagy István képeiből egy gyűjteményt. — A kiállításnak nagy visszhangja támadt a festők és a múkritikusok körében. Anyagi sikereket, sajnos, a kiállítás nem hozott neki. Marcsa néni baráti körben és a képgyújtő orvosoknak tudott csak néha egy-egy képet nagy nehezen eladni. Nem értették meg a képek egyszerű, sommás előadását, mely külszínre nem volt tetszetős, éppen komor, belső, való, igaz, őszinte tartalma miatt. Akkor a vásárlók a képek könnyed, vidám, színes látványosságát értékelték és keresték Baján is. Oltványi biztatására azonban az orvosok közül néhányan, hogy segítsék a művészt bajában, vettek mégis tőle. így dr. Aszalós Imre, dr. Tokay László, dr. Bruszt Pál, dr. Fodor László stb., stb. — De ő nem törődött az anyagi bajokkal, szorgalmasan dolgozott. Közben azonban egészségi állapota rosszra for-