Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22 (1977) (Pécs, 1978)

Művészettörténet - Aknai Tamás: A képző- és építőművészeti szintézis problémája III.

340 AKNAI TAMÁS 1936-os „Átváltozás". A kép előterében színpad­szerűén leszűkített megvilágításban erőteljes távlati rövidüléssel helyezett el kockákat, golyókat, egy körszeletet, néhány változó keresztmetszetű hen­gert, tökéletes formákat, a froebeli „unité divine" alakzatait. Ezeknek „felvonulása" mögött — mint sziklaszorosból — bukkan elő egy erősen horizon­tális tájrészlet, sötét stráfba rendezett fenyőkkel, távoli szürke hegyekkel, ellenfényben tündöklő fel­hőkkel. A Bauhaus-múlt jellemző tipográfiai mun­káiban, a Bauhaus tevékenységek szimbolizálásá­ban ezek a geometrikus formák jellemzőek voltak. A címben megjelölt program nem jelenthet mást, mint valamilyen organikus élet-egész felé szabad­dá tett haladási irányt, a természet felé nyitott táv­latot. A fotómontázs és fotoplasztika között átmenet­ként tűnik fel az az 1932-ben készített önarcképe, melyben a szürrealista „gag" önálló plasztikai gon­dolatban fogalmazódik meg. A foto egy tükörbe­néző fiatalembert mutat. Zárt a kör, mert a reális térben elhelyezkedő alak karjából, profiljából is kapunk egy „kivágatot". A fényképen belüli illu­zionisztikus térben, a tükörben viszont egy karját fejére tevő alakot látunk, aki másik kezével hónal­ja tájékáról egy szelet kenyérhez hasonló réteget kiemel. Ezt a gesztust az előtérben figyelő alak semmiképpen nem erősíti meg. A „reális" fotog­ráfia reprezentáló funkcióját ellenpontozza itt egy imaginativ elem, amely váratlan döbbenetet kölcsö­nöz a szemléletnek, olyan elem, melynek igazolása csak a képben van. A kollázsok készítése során az egyes összefüggő közlésegységekkel való manipulá­cióhoz is el kellett Bayemek érkeznie. A plasztikai nyelv autonomitásának esélyeiről nemcsak Dali és Tanguy festményei, hanem önnön életművében fel­felbukkanó tipografizálási követelmények is beszél­nek. Nem mehetünk tehát el a Bauhausbücherek nyomdagrafikai munkái mellett sem, a dessaui pro­pagandakiadványok mellett sem, melyekben a köz­vetlen szemlélet számára kellett kifejeznie a Bauhaus alkotási-nevelési-funkcionális eredményeit. Ma már kézenfekvőnek látszik a rajzolt és kifes­tett két dimenziós mértani alap-alakzatok, majd a bárom dimenziós, kör-gömb, háromszög-gúla, négy­szög-kocka azonosítása a címlapokon. Ezt a törek­vését idézte fe la Stuttgart—párizsi Bauhaus kiállí­tás katalógusának címlapján is, 1969-ben.) Bayer önálló fotográfusi tevékenységének úgy tetszik a legkiválóbb kvalitásait a fotoplasztikus­korszak művei nyilvánítják meg. Bayer fotoplasztikáinak nagy csoportját jelentik azok a művek, melyeket tisztán maga kreálta jel­képekkel „végez műveleteket". Műveinek senkihez sem hasonlítható legjavát innen idézhetjük meg. Az 1936-os év folyamán készített olyan fotoplasztiká­kat is, melyeknek minden részlete tárgyias, melyek­ben semmiféle egyéb forrás nem fedezhető fel, mint a tisztán három dimenziós tárgy lefényképe­zése után nyert illuzionisztikus kép. Az ars poétika persze közben sem változott, a képekben működő szervezőerő ugyanaz, jelentéseik sincsenek messze azoktól a fotoplasztikáktól, melyeknél esetleg táj­kép stb. részletek segítenek a mesterséges és ere­dendő forma összevetésében. Önkényes kiragadása a tényeknek, de mondanivalónk teljesebb kifejtése érdekében célszerűnek látszik itt néhány művet be­mutatni, melynek jellemzően homogén sík-háttere van, legyen ez a sík bármely formaelemekkel gaz­dag. Ezeken a fotoplasztikákon egy jellemző be­állítás jelenik meg. Mindegyik kép a függőleges helyzetben való szemlélésre készült, ezek a képek felveszik a falon lógó festmény attitűdjét, ilyen mó­don a szemléletnek ezt az adekvát irányát mozgó­sítják, amely a képen belüli nehézkedési erőket, az elrendezés irányait a valósághoz való viszonyában keresi. Ebben a tekintetben egyik kép sem hagy kivetnivalót, hiszen „bennük minden úgy történik, mint kint", a valóságban. Ezeken a fotoplasztiká­kon töbnyire a fal síkjával párhuzamos felületeken történnek az „események". A képek címei is ezt hangsúlyozzák, „Zsindelyes fal", 1936. vagy „Cse­répfal", 1936. (Kat. Gal. Klihm No. 14., 17.) Az elsőn a zsindelyes fal geometrikus mustrájába, szép anyagú rendszerébe ezt a derékszögű koordi­nátarendszert ellenpontozó szabad alakítású formá­kat helyez; köteleket, szögre felakasztott, gyönyö­rűen lekerekített ívelt fa-plasztikát, valamint kis küllős kereket. Az eredeti méretviszonyok megvál­toztatásával egy új valóságterület attribútumaiként hatnak mindezek. A másik esetében a szabad esésű, lágyan ívelő kötél elmarad, helyette az ugyancsak geometrikus faktúraként ható cseréppikkelyek felett csak ke­mény anyagból mintázott finom tárgyacskák van­nak. Az eredeti funkciókat csak sejtető tárgyak, a mértékviszonyaik miatt hagyományos jelentéseiket elmosó esetleges együttléte a dolgoknak emlékez­tet az École de Paris absztraktciójának megoldásai­ra, természetesen plasztikákra gondolunk, amikor ebbe az irányba utalásokat teszünk. De bizonyos összefüggéseket Martyn Ferenc műveivel is talá­lunk, különösen a Párizsból való hazatérése után készített 1943-as emlékműtervek, vagy a Hangya­emlékmű plasztikai megoldásai idézik Bayer foto­plasztikáinak hangulatát. A „Cserépfal" viszont egy dramatikus szituációt is megjelenít. A szépen cse­repezett felületen, úgy is, mint faktúrán, megjele­nik egy sötét folt, luk, amely a „láthatatlan" har­madik dimenziót hozza be a képbe, azáltal, hogy a kövér bumerángforma test az űrbe behajlik, ab­ban eltűnik, és azáltal is, hogy ebből az űrből ki­felé is iránylik egy lekerekített végű vékony pálca. A felületnek a zártságán ejtett seb, hajszálnyi uta­lás a felületen, palánkon, a falon túli világra. A „Csontok tengerrel" 1936. szép szálka-faktúrából összeállított deszkafala két helyen ugyancsak lyu­kas, ezeken a nyílásokon azonban már fel is tárul

Next

/
Oldalképek
Tartalom