Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)
Történettudomány - Szakály Ferenc: Schreiber Farkas pécsi bíró (1527–1542)
SCHREIBER FARKAS PÉCSI BÍRÖ a csecsemő II. János választott magyar királlyal és kíséretével együtt útnak indította a Tiszántúl felé. Még Buda alatt, 1541. szeptember 6-án azonban parancslevelet csikart ki az özvegytől — aki minél előbb szabadulni igyekezett a szultán közeléből —, amelyben az utasította pécsi tisztjeit, hogy a várost adják át a szultánnak 103 . A szultán ezen kívánságát egyszerű stratégiai meggondolások indokolták, hiszen az egybefüggő török terület (határa ekkor körülbelül a Drávánál vonható meg) és a messze előretolt budai török helyőrség közti öszeköttetést a Dunántúlon leginkább Pécs katonasága veszélyeztethette. Szulejmán előre látta azt is, hogy amennyiben azonnal nem sikerül megszereznie a Dunántúl legfontosabb stratégiai pontjait — köztük a legfontosabbikat, Pécset —, azok csakhamar Ferdinánd kezére kerülnek, hiszen katonaságuk aligha tart ki az éppen általa a Tiszántúlra űzött Izabella hűségén. A szultán visszavonültában egy jelentékeny nagyságú török csapatot küldött a királynéi parancs végrehajtására, Pécs megszállására. A pécsiek azonban — éppen Athinai Simon deák vezetésével — úgy döntöttek, hogy az utasításnak nem engedelmeskednek és a várost nem adják át. A város alá érkezett török parancsnok hiába próbálta rávenni őket ígéretekkel, csábítással, sőt bombázással is a város megadására. A városfalakon a katonák mellett ott álltak a város polgárai is. Közülük — másokkal együtt — ismétcsak Schreibet Farkas szerzett nagy érdemeket abban, hogy a törökök végül is dolguk végezetlenül távoztak a város alól 104 . Ferdinánd így már október 22-én utasíthatta Váraljai Szaniszló fehérvári prépostot és választott pécsi püspököt, hogy Athinai Simon deáktól és a pécsiektől — akik önként ajánlották magukat hűségére — az esküt vegye ki 105 , Izabella lippai udvarában pedig valamikor november 14-e előtt csausz érkezett, tolmácsolandó a szultán megütközését és rosszalását, hogy a magyar őrség nem adta át neki Pécs városát 106 . A pécsi káptalan és a városi szenátus („capitulum et senatus Quinqueecclesiensis") 1542 elején legott küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, hogy a város megvédésével és az átállásával szerzett érdemek fejében kieszközölje korábbi kiváltságai megerősítését. A kívánságaikról összeállított, hoszszú ,,Memóriáiét" nem más, mint nemes Schreiber Farkas bíró nyújtotta be. Ebben a következőket kérték: Az uralkodó adassa vissza a káptalannak azokat a birtokokat, amelyeket a hatalmaskodó környékbeli urak — különösképpen Perényi Péter — attól, illetve annak tagjaitól, a pécsi kanonokok103 Veress E. 192. 1. m Lásd a Függelék V. alatt közölt oklevélben! 105 Koller (1806) 264. 1. és Holub J. (I960) 190. 1. 7. jegyzet. 106 Veress E. 201. 1. tói elragadtak. Mind részleteiben, mind pedig egészükben védelmezze meg a káptalan és a város azon jogait, mentességeit és szabadságait, amelyeket azok részben a különböző pápáktól, részben pedig az egykori magyar királyoktól nyertek („Jura, immunitates, libertates consuetudinesque capituli huius ecclesie, tum civitatis civiumque Quinqueeclesiensium a Pontificibus Summis et Regibus Serenissimis comprobata et confirmata"), s azokat erről kiadott oklevelével erősítse is meg. Tartsa meg a káptalant és a városi lakosságot azoknak a kiváltságoknak birtokában is, amelyeket magyar királylyá koronázása alkalmával — vagyis: 1527-ben — mindezeken fölül (,, supra alias libertates antiquas") nekik biztosított. (Ez a kívánság kimondatlanul is az 1528-as privilégiumra utal.) A kanonokokat a püspökkel és a püspökségi javak kormányzójával szemben is védelmezze meg állásukban és jogaikban. A széthúzás időszakában, néhány évvel azelőtt („superioribus aliquot annis, tempore videlicet dissidii") Pécsett felállított harmincadhivatalt — miután most már a jogrend helyreállott — szüntesse meg, mivel árucikkeik után ugyanazon uralkodó tartományában két helyen harmincadot nem fizethetnek; márcsak azért sem, mert a harmincadhely fenntartása a városban, — ahol egyébként az áruknak nagy tömege halmozódhatna fel — nagy szegénységet okoz. A pécsiek azonban nemcsak saját kiváltságaikkal, hanem a régió érdekeivel is törődtek. Tudták, hogy 1541-ben csak a közvetlen veszély hárult el fejük fölül, a török fenyegetés azonban változatlanul közeli és közvetlen maradt. Erre figyelmeztette őket, hogy a törökök 1542 elején sorban foglalták el a szlavóniai erősségeket (Nekcsét, Sarnochot, Szentmiklóst és Rahócát). Â várakat — mint azt a „Memóriáié" megállapítja — a törökök nem is ostrommal vették be, hanem úgy, hogy az élelmiszerben, lőporban és ágyúkban szűkölködő őrség önként megadta magát. Ezt, vélik, el lehetett volna kerülni, ha az uralkodó nagyobb gondot fordít e várak megőrzésére. Nehogy maga Pécs is hasonló sorsra jusson, kérik, a király parancsolja meg Somogy és Baranya megyéknek, hogy a városnak segítséget adjanak és különösen a falak erősítésében résztvegyenek. Utasítsa továbbá az uralkodó Somogy, Baranya és Tolna megyéket, hogy a pécsi vár kapitányával, Székely Lukáccsal mindenben szót értsenek és együttműködjenek. A város, véleményük szerint, önmagát nem védelmezheti meg, mert az elmúlt tizenöt esztendőben — pontosan az ily jellegű terhek viselése következtében — végső szegénységre jutott, a káptalan pedig elveszítette birtokait. Mindenképpen segítségre szorulnak azért is, mert Pécs sorsától függ az egész környék jövője; ha a várost megtarthatják, az biztosítja őfelsége uralmát, ha elvész, vele veszik el egész környéke is. Mindaddig is, míg a város nagyobb szabású
