Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Aknai Tamás: A képző- és építőművészeti szintézis problémája II.

KÉPZŐ- ÉS ÉPÍTŐMŰVÉSZETI SZINTÉZIS 233 vagy „assemblage" ugyancsak az architektonikus gondolkodásnak, és az architektonikus alakításnak egyfajta metaforikus megfogalmazását adják. A második esetben Noguchi plasztikai és emocionális kapcsolatokban gazdag, sajátságos alakzatait, — melyek telve vannak architektonikus kifejezéssel — az építménnyel arányítva, de annak terveitől teljesen függetlenül helyezi az építmény mellé. Él eljárásában a „cointidentia oppositorum", ha az összetevők elemeinek fajlagos minőségéről, tehát épületről és szoborról van szó, organikus és egymást harmonikusan kiegészítő új minőségük pedig az érzékelés folyamatában, a kétféle céllal létrehozott objektumról leváló érzéki serkentések következtében fűződik egységes tagoltságúvá. (Eingegliedert). A kiesler-i kollektív-műben minden résztvevő művészi alkotóterület egy meghatározó korrelációs-terv alapján kerül egymás mellé. Az együttes tehát a kollektív-műben koncentrált egyéni felfogásokat egy ugyancsak egyéni, de a plasztikai mű teljes kiterjedésén uralkodó generáltervnek rendeli alá. A kiesler-i felfogás másutt elemzendő előképei az expresszionista, később bruitista építészet formaképzésében fellelhetők. A kiesler-i meghatározás végeredményben visszavezethető Tatlin 1919-es III. Internationale emlékműtervére éppúgy, mint a generálterv formájában megragadható „New Babylon'-típusú „gondolat és kísérleti játékmodellre". Constant müvére. Az újabb művészetkritikai irodalom eszköztárából alig hiányozhat a „csoportkreativitás-objektum", a „szociológiai, pszichológiai, tudományos-technikai, szervezéselméleti és művészeti faktor kollektív együttműködésére" történő utalás; projekt és konceptművészeti vetületeiben utópikus-voluntarista megfogalmazás, amint a tervezés mozzanatára helyezi a fő hangsúlyt, a cselekvés, a tárgyteremtő aktusok lehetősége elhanyagolható lesz, szándéketikai programok foglalják el a cselekvés helyét. Az előbbiekben, ha kimondatlanul is, de a lukácsi értelemben tételezett totalitás összetevőiről volt szó, melyet az elemzésben, annak további elmélyítésével részben az individuális pszichológia segítségével, más összetevőjében társadalompszichológiai, valamint a történelem, közgazdaságtan, vagy akár az anthropológia segítségével tárhatunk fel. A claus-i fenomenologikus leírás, de akár a Hapworth-levélben közölt hiteles egyéni tartás és álláspont a képzőművészeti és építészeti integráció tényeit felsoroló bármely teljes történeti tabló mellett is csak részben teszi lehetővé, hogy a kor művészetének soha nem látott sokaságú irányzataiban megtaláljuk a művészet, a társadalom, a kor releváns strukturális azonosságát. A művészeti szintézis fogalmának huszadik században meghatározott tártalmában feltűnően sok bizonytalan mozzanat van és csak semmitmondó általánosításként hat, ha kimondjuk, hogy azoknak az erőknek a rendjében. melyek a műalkotást létrehozzák, a realitás minden aspektusa érintkezik, és ugyanígy van ez a tudás aspektusaival is, ha a teljességgel állítják azt szembe.

6 A kérdés behatóbb áttekintése érdekében szükségesnek látszik néhány művészettörténeti értékelésünk határait kérdésessé tevő építészeti és szobrászati-festészeti integráció elemzésébe bocsátkozni. Több ok miatt. A vizsgálatunk tárgyát képező probléma, bármennyire is indokolt történeti határok között vizsgáljuk — nem tekinthető történeti események közé szoríthatónak, jóllehet lényeges és mélyreható változások mentek végbe a II. Világháború utáni kulturális és művészeti életben, s ennek ismeretében a szintézis-integráció kérdéscsoportját indokolt egy episztemológiai cezúrával átmetszeni. A jelen és a közelmúlt művészeti teljesítményei viszont számtalan ágon újra és újra felvetették a szintézis problematikáját, és ez a tény a művészettörténet alakulásának folyamatában a folyamat egészét is segíti bemérni, egyszerűen szólva összehasonlítási alapot ad, olykor mértéket, mely az ellentétes szándékoknak is színvonalat szab. Talán nem is az egység ellen ható tényezők felismerésének kellene tudni azt a szóhasználatot, mellyel a St. Galleni Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskola integrációs törekvéseit jellemzi Georg Schmidt.

7 Az új főiskola terveit Förderer, Otto építész 1957-ben adta be egy tervpályázatra, és 1963 júniusában készült el.

8 Schmidt az integráció fogalmán a különböző sajátszerűségekkel rendelkező műfajok találkozását érti, az építészet és „szabad művészetek" találkozását valójában nem tekinti összefoglalhatónak az integráció amúgy is bizonyításra szoruló — petitio principii — jelentésével. Schmidt alkalmazott tipológiájában a „szabad művészetek" felépítése analóg a marxista esztétika „autonóm" kategóriáival, melyek az „alkalmazott" művészetekkel állnak szemben. Az alkalmazott művészetek építészettel szembeni alárendelt helyzetét szerinte csak az építész képes megváltoztatni, vagy optimális esetben kiegyensúlyozni. Fejtegetésében funkcionális szempontok is érvényesülnek akkor, amikor a századforduló utáni gyors technikai fejlődésben keresi az építészet és képzőművészet feladatában is jelentkező széttartás okait. A fogyasztási és termelési konjunktúra eddig nem látott mértékben érvényesült a művészeti élet minden területén, s kiváltképp az építészetben. Az integrációs törekvések ilyen módon ideologikus prekoncepcióként is, ha weberi szóhasználattal akarunk élni, úgy is mondhatjuk: „értékracionális" koncepcióként hatottak. Az integráció varázsszavát 6 Walter Abell: Toward a Unified Field of aesthetics in: Aesthetics Today (introd. by Morris Philipson) 1961. 450. 7 Georg Schmidt: Architektur und Kunst. Quadrum 15. 19. köt. 8 Claus: i. m. 120. 1.