Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 19 (1974) (Pécs, 1977)

Néprajztudomány - Sáfrány, Zsuzsanna: Baranyai tükrösök

BARANYAI TÜKRÖSÖK 201 fedőlapra kerültek a ritmikusan elhelyezett emberalakok, a fedelet befogadó tokra pedig a tömörebb geometrikus vagy növényi keretdísz. A pásztor a kezére bízott állatot, vadat, madarat szívesen ábrázolta domborfaragással is, a motívumok, figurák azonban sohasem önmagukban, hanem az egész felületre rendezetten élnek. A térkitöltés természetessége a legfontosabb, az egyes részletek minden erőltetettség nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A karcolt tárgyak emberalakjai még ^viselettörténeti szempontból is figyelemreméltóak. A tükrösök kompozíciós megoldása a síkművészet területe. A plasztikus faragás (mint pl. a botfejeken, szarusótartó fedelén, borotvatartókon gyakori) az egyetlen állótükrön, tükrös dobozokon jelentkezik a legerőteljesebben és legszebben; ember- és állatfigurák formájában, s növényi megfogalmazásban. (52.1056.1) A spanyolozás, mint a legelterjedtebb, legkedveltebb technika is a kompozíciók sík jellegét hangsúlyozza. Itt kell néhány szót ejtenünk a tárgyak színbéli megoldásáról! Színezésre egykor bizonyára csak a növényi festék szolgált. A karcolt tárgyak esetében is fontos szerepet játszhat a szín (pl. a választóvízzel kezelt sárga felületek), a színes spanyolviasz alkalmazása azonban nemcsak alaptónust ad vagy egy-egy formát határoz meg, hanem a különböző színek kölcsönhatása kompozíciós rendet is teremt. Ismeretes, hogy a szín, elsősorban a piros, már a 18. sz. végén illetve a 19. század elején készült vésett mángorlókon is fellelhető,

13 sőt a színes ábrázolást éppen a többszínű spanyolviasz alkalmazása alakította ki a népi díszítőművészet területén. A Janus Pannonius Múzeum tükrösei is a múlt század közepén és végén készültek; a gyűjtemény egyharmadát datálták is a készítők.

Vl Nemcsak a színek gondos megválasztása (néhány alapszínről van szó), hanem kivitelezése is komoly, precíz munkát igényelt, melynek során a vésett vájatokba a megfelelően képlékennyé tett spanyolviaszt belenyomkodták. A spanyolozásnak kétféle változata ismert: mindkettőre találunk példát múzeumunk gyűjteményében. Egyik esetben a díszítményt tölti ki a színes spanyolviasz (ilyen a legtöbb tárgy), máskor viszont az alapot mélyítik, s a díszítmény a fa természetes színében mutatkozik. (52.294.1.1-2; 52.296.1.1—2; 52.304.11—2.) (5. kép.) Nem ritka, hogy egy tárgyon belül mindkét változat szerepel (52.305.1.1—2; 63.123.2). A spanyolviasz tiszta színei a használat során, akárcsak a faanyag, beérnek, tehát színűket szintén a használat teszi véglegessé. Az uralkodó vörös mellett a fekete és a zöld játssza a fontosabb szerepet, esetenként bukkan elő a kék és a sárga. A pásztorművészet technikáit ismertető dolgozatok egyikében

15 Viski Károly írja, hogy ha a pásztor még lakkozza is tárgyait, a zöldnek szánt részeket kékre festi, mert a lakk alatt úgyis zöldet mutat. A 17—18. századbeli faragóművészetünk emlékein elvétve találunk növényi, tehát virágábrázolást, leveleket, egy-egy tulipánt, de ezek csak alárendeltek a kompozícióban. Nagyon jellemző gyűjteményünkben, sőt az egész magyar népi díszítőstílust tekintve is a szívből kinövő és tulipánban végződő levélsor, a galamb, csőrében dús levelű virágos ággal (52.306.1.) Az állat- és emberalakok is leggyakrabban növényi környezetben szerepelnek. A gyufatartók, sótartók mellett főleg a tükrösökön jelennek meg a betyárábrázolások.

16 Az emberábrázolás, ha megjelenik, a fő szerepet tölti be az egész díszítés mondanivalójában. Néha pusztán díszítő elemnek hat (52.304.1.1), máskor azonban fontosabb a megjelenítésre való törekvés (52.304.1.2.). Egyes esetekben a faragó balladák illusztrálására is vállalkozott.

1

' A betyárábrázolások mellett gyakori a huszár, zsandár, pandúr alakja, sőt a pátszorok minden képviselője (juhász, kondás, csikós) jelen van. Mindegyiket „mesterségének címere", legfontosabb szerszáma teszi felismerhetővé. A társadalmi típusok pontos meghatározását szolgálja az öltözetek gondos visszaadása is. A betyárok ruhaviselete inkább a pásztorokéhoz állt közel. Öltözékük legfontosabb darabjai: a kalap, a gatya, a dolmány, a csizma, valamint a cifraszűr. A kalap lapos tetejű, széles karimájú volt, a betyárok nagy része ezt hordta. Később jött divatba a pörge kerekkalap, majd ennek egy változata, a betyárkalap. A gatya széles volt — tizenkét, tizenhat, tizennyolc szeles —, a térdet alig fedte be. Nadrágot az 1870-es évekig általában nem viseltek. Ingükről, mellényükről nincs leírás. Anynyit tudunk, hogy pitykés. Ez jellemzi is az ábrázolásokat! A szűr, minél cifrább, annál szebb volt;

18 ez megnyilatkozik a tárgyak díszítésében is. A faragó nagy súlyt helyezett arra, hogy a betyár mindig büszke magatartású legyen, még akkor is, ha történetesen csendőrök kísérik, mert nem lehet megalázkodó. A figurális díszítésű tükrösökön a betyár általában nem egyedül látható, sok esetben éppen mulatozás közben, kedvesével találkozunk vele. (52.302.1.1—2; 52.304.1.2; 52. 309.1.2.) A nők ruhájának ábrázolásakor szintén a jellemző vonásokat emelte ki a pásztorművész ; ők is feszes magatartásúak, büszkék. Egy-egy mozdulat, kinyújtott kar cselekvésre utal, tehát eseményt mond el. Az alakok szembe-