Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Néprajztudomány - Andrásfalvy, Bertalan: †Zentai János

Gerényesen, a Baranya megyei Hegyháton született (1907-ben), ahol a dombok vízmosta hajlatain, a nehézmunkálatú mostoha agyagon minden kéve gabonáért kétszer annyit verítékezett a paraszt, mint a megye síkabb részén; ahol két évszázad óta két népcsoport élt egymás mellett, mindegyik a maga útját járva, más és más értékrenddel, magatartással és eredményességgel. A fiatal Zentai Jánost a néphagyomány szépsége, a népművészet ejtette meg és lelkesítette néprajzi gyűjtőmunkára, hagyománymentésre, de később, élete utolsó évtizede szenvedélyes kutatásainak, elkötelezett gyűjtőmunkájának tárgya, főkérdése a baranyai magyar népcsoportok sajátos sorsa, pusztulásának kérdése lett. „A néprajz volt fő érdeklődési területem" — vallotta önéletírásában. 58 éves volt, amikor 1965ben végre már nemcsak napi másirányú munkája után foglalkozhatott e tudománnyal, hanem a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának munkatársaként teljesen hivatásának élhetett. Küzdelmes életutat járt. Jó tanuló volt, de taníttatása anyagi okokból félbeszakadt és Zentai János az első világháború utáni gazdasági válság idején ott vállalt munkát, ahol éppen kaphatott. 1941-től dolgozott a közigazgatásnál s ekkor magánúton tanult tovább és érettségit tett. Közigazgatási tanfolyam elvégzése után jegyzői oklevelet szerzett, majd 1949-től adóhivatalvezetőként dolgozott. Nem sokkal később tanácstitkárnak választották az Ormánságban és önzetlen közhivatali működéséért kormánykitüntetést kapott. A Magyar Néprajzi Társaságnak 1940-es évek elejétől tagja volt, a Baranyába látogató gyűjtők, szakemberek készséges segítője és kalauza. A népművészeti hagyományok felélesztésén, különösen az ormánsági hímzőművészet feltámasztásán sokat fáradozott. 1953-ban a Népművészeti Intézet járási szakreferense lett és működéséért miniszteri elismerő oklevelet kapott. Később honZENTAI JÁNOS 1907—1973 ismereti szakköröket vezetett, néprajzi és népművészeti önkéntes gyűjtőket toborzott és irányított. Számosan kaptak tőle indítást, lelkesedést, szakismereteket. Ebben az időben évenként küldött néprajzi gyűjtéseiből dolgozatokat az országos és megyei pályázatokra. 1954—55-ben a Janus Pannonius Múzeum és a Népművészeti Intézet gyűjtőtanfolyamán vett részt, sokat olvasott és elméletileg is tovább képezte magát. Az 1960-as évektől a pécsi múzeumnak segített a tárgy- és adatgyűjtésben és megkezdte a magyar temetők fejfáinak kutatását, fényképezését. Ennek eredménye a Janus Pannonius Múzeumban őrzött nagy fejfa-archívum, többezer fénykép és feljegyzés, amit nemcsak Baranya és Dél-Dunántúl falvaiban, hanem nyári szabadságát is felhasználva, a magyar nyelvterület országhatárainkon túl lévő részein, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában készített. Nagy tervei voltak még e páratlan gazdagságú gyűjtemény további bővítésére, gyarapítására, de még alig publikált belőle valamit is. 1962-től a magyar néprajztudomány egyik legnagyobb közös vállalkozásába, a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtőmunkájába is bekapcsolódott és annak egyik legeredményesebb munkatársa lett.