Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Néprajztudomány - Frankovics, György: Vile-történetek a Dráva menti horvátoktól

VILE-TÖRTÉNETEK 247 vila. Ja cu tebi jednog druga dati i deni na svoje piece, a ja cu se stvorit za zmiju i bum isla po tim drugom po tebi. Jako budem blisiktala jezikom, a ti nemoj se bojat, jel to ja budem koju si me videl. Vila mu je kazala da moj jezik bude kljuc i ti primi u svoje zube, a ti se nemoj bojat, jel ja tebe necu otrovat. Ti sam primi mojega jezika i kljuc ce se stvorit. I onda ces z otime kljucom veliku ladicu odkljucat i tam bum ja, onda cu se oslobodit da ne bum vila, onda bumo lepő ziveli." 46. Vidavale su se i tuka. Stric divanil da so svilnu kiku imale, u zraku so plesale, tak so isle: „ih, ih, ih", a dudás njim sviral. 47. Imale so nosa kaj i druge dekle. De so plesale bil je veliki kolebar a u pol bila velika trava, kaze, tarn je dudás stajal pa njim sviral. 48. Di je trava velika, tuka vile pleso. To se vidlo kod groblja, to je bilo okoló na veliko ko venae. Onda to so rekli to je kolo vilama, one tu pleso, to ne treba pokositi. 49. Ja znam sta su vile. One su dobre zene. Hrvatski se kaze dobre zene. One neceju zlo uciniti nikome. One lepo kad koga, gajdasa, vide vicu: „Brate stani!" Ja kad sam iso svirat mené su sustavile na polju, di me najdu. „Hajde, sviraj nam!" Ja sam uzo lepo dude pa sam zasviro, one su lepo plesale. Kad su naigrale: „Zbogom! Zbogom!". One sebi, ja sebi. Pa onda mi kazu: „Kad cemo se videt?" Reko: „Kad bute vi stele!" Pa onda kazu: „Bit ce skoro opet." One su lepe zene. Nema nasi zen taki lepi ko one. Kiku do guzice imadu dugacku. One idu po oblaku, ko mi po zemlji. Kad one idu po oblaku pa kad one zapevaju u oblaku „To su nasi Antolovi, to su nasi roditelji, to selo ne treba dirat." Kad je zetva onda u s vakom polju po jedna vila mora cuvât zito od leda. Al ako ne uscuva dobro kad se zito kosi, onda one odnesu gore, visoko rukovetke i nagledavaju kako je zito. Ako ni dobro uscuvala onda nju stofuju. To je njijov posai. A kad ja kazem njima, kad nose snoplje gore „Sestre, nasi Antolovi!", odma pusco dole rukovetke, песо dal je dirat. Otido dalje. Kad sam ucio svirat, onda sam ja того bit s njima. Sviro sam njim na polju, krizopuci, svuda. То su me one nadarile jos kad sam deeko bio. Prste su mi popaljile, bacile me na spolet, u danu, u kuci. Zato sto nje nisam steo slusat. Ja sam mislio: „Ej pa sta vi meni zapovedate, ja vama ne moram svirat ako necu!" AI one dojdu, kazu: „Ces ti zapamtit to!" Onda kad sam izgoreo, bas sam iso iz svatova, pa sam izgoreo. Ej, pa Martin je bilo, zima, ko sad, onda one kazu: „It ces u spitalj, al neces zleöit!" — i nisu u spitalju mogli zlecit. Onda ja sam imo doma, moju stara majku, bila u Moslavini, ta je bila vracara, onda odneli Adok neked egy dorongot amit a válladra teszel és én kígyóvá válok és ezen a dorongon reád mászom. Sziszegni fogok, de te ne félj mert az én leszek akit először láttál. Mondta neki a tündér, hogy a nyelve kulcs lesz és te fogaddal vedd át, ne félj én nem mérgezlek meg. Fogd meg a nyelvem, kulcs lesz belőle. Akkor ezzel a kulccsal egy nagy ládát fogsz felnyitani és ott leszek én, akkor nem leszek többé tündér, akkor szépen élünk. 46. Itt is látták őket. A nagybácsi azt mesélte, hogy selymes volt a hajuk, levegőben táncoltak, így mentek: „ih, ih, ih!", a dudás dudált nekik. 47. Olyan orruk volt mint más lányoknak. Ahol táncoltak nagy kör volt és annak a közepén nagy volt a fű — mondja — ott állt a dudás és dudált nekik. 48. Ahol nagy a fű ott táncolnak a tündérek. Ezt a temetőnél lehetett látni, körben olyan nagy volt mint a koszorú. Akkor ezt mondták ez a tündérek kólója, ők itt táncolnak, ezt nem szabad lekaszálni. 49. Én tudom, hogy kik a tündérek. Ök jóasszonyok. Horvátul azt mondják jóasszonyok. Ök senkinek rosszat nem tesznek. Ök ha valakit látnak, dudást, kiabálnak: „Testvér megállj!" Én amikor megyek a mezőn, vagy bárhol, ahol megtalálnak megállítanak. „Gyere, zenélj nekünk!" Én szépen fogtam a dudámat és dudáltam, ők szépen táncoltak. Amikor végeztek a tánccal: „Viszontlátásra! A viszontlátásra!" Ök jobbra én balra. Akkor mondják nekem: „Mikor találkozunk?" Mondom: „Amikor akarjátok!" Akkor mondják: „Hamarosan." Ök szépek. A mi nőink nincsenek ilyen szépek. A hajuk a fenekükig ér. Ök a felhőkben járnak ugyanúgy mint mi a földön. Amikor a felhőkben járnak és énekelnek: „Ezek a mi Védőink, ezek a mi szüleink, ezt a falut nem szabad bántani." Aratás idején akkor a mezőt őrzik jégverés ellen. Ha nem őrzi meg jól akkor aratás idején pár marokkal felvisznek és megnézik milyen a búza. Ha rosszul őrizte a búzát megbüntetik. Ez az ő munkájuk. Amikor mondom nekik, amikor a markot felviszik; „Nővéreim, Védőink!" a markot leengedik, nem bántják tovább. Tovább mennek. Amikor dudálni tanultam, velük kellett lennem. A mezőn, keresztúton, mindenütt zenéltem nekik. Ezzel ők büntettek meg amikor még legény voltam. Az ujjaim megégették, a kályhára dobtak, nappal, a házban. Azért mert nem akartam szót fogadni. Én azt gondoltam, mit fogtok ti nekem parancsolni, én nektek nem vagyok köteles zenélni!" Megérkeznek és mondják: „Megfogod te ezt emlegetni!" Akkor amikor megégtem, pont a lakodalomból jöttem meg, akkor égtem meg. Ej, hát Márton napja volt, tél, mint most, mondják: „Mész majd kórházba, de nem gyógyulsz meg!" — és a kórházban nem tudtak meggyó-