Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16 (1971) (Pécs, 1972)

Néprajztudomány - Öhler, Anna: Német ráolvasókönyv Pécsváradról

NÉMET RÁOLVASÓKÖNYV DEUTSCHES BRAUCHBUCH PÉCSVÁRADRÓL AUS* PÉCSVÁRAD Közreadja: ÖHLER ANNA Veröffentlicht von ANNA ÖHLER Weibl Jánosné 1886. november 5-én született, mint Weixl Katalin, Pécsváradon. Apja, nagyapja is Pécsváradon élt. Hatan voltak testvérek, egy lányés négy fiútestvére volt. Gyermekkorában a mai Dózsa György utcában, a régi Német utcában laktak. Hat elemi iskolai osztályt végzett. Már gyermekként kitűnt jó emlékezőtehetségével és elbeszélőkészségével. Könnyen, gyorsan tanult. Tanítója azt akarta, hogy tanuljon tovább, de szüleinek kellett segítenie. Tizenöt-tizenhat éves korában egy szőlészeti tanfolyamon vett részt, itt is ő volt a legügyesebb és a leggyorsabb. Egy nap 300 szál szőlővesszőt tudott beoltani. Hetvenhét éves koráig ez volt a legkedvesebb időtöltése. Minden év májusában a rokonokhoz, ismerősökhöz járt szőlőt oltani, de később idegenekhez is elment napszámba. Még a szomszéd falvakba (Szilágy, Berkesd) is elhívták. A környéken ő volt a legügyesebb asszony ezen a téren. Lánykorában magánszorgalomból és egyedül harmonikázni is megtanult. 1906 májusában ment férjhez. Négy gyereke született. A családnak 20 hold földje volt, mindig sokat dolgozott. Később, miután beteg lett, nem dolgozhatott annyit, sem nehezet. Az I. világháborúban egyedül maradt a négy gyerekkel. Sok dolga volt, szenvedett, de mindig vidám volt, sokat énekelt. Később cselédet kellett tartania, így több ideje maradt mint azelőtt. Gyakrabban járt látogatóba szomszédokhoz, ismerősökhöz. Minden érdekelte, mindent megjegyzett, amit hallott. Sok éneket tanult az idősebbektől és a szomszéd falvakból származó cselédlányoktól. Egy szomszéd faluból (valószínűleg Erzsébetről vagy Nagypallról) jött cselédlánytól tanult meg egy karácsonyi játékot, amelyet ő tanított be a fiúknak, lányoknak: ez a játék az 1920-as évektől a II. világháborúig volt szokásban a pécsváradi németeknél. A ráolvasásokat, gyógyító mondókákat 1916-ban kezdte gyűjteni egy Juli néni nevű, béna (szintén német) asszonytól, aki a hegyen lakott, állandóan egy karosszékben ült, imádkozott és ráolvasással gyógyította az embereket. Természetesen nem beszélhetünk gyógyításról a mai értelemben. Az emberek nagyon hittek gyógyító erejében. Jutalmul ennivalót hoztak neki. Okos asszony hírében állt, aki sok embert meggyógyított. Sok könyve volt, később főleg Frau Katharina Weibl geb. Weixl ist am 5. November 1886 in Pécsvárad geboren. Auch ihr Vater und Großvater haben in Pécsvárad gelebt. Sie waren sechs Geschwister, sie hatte eine Schwester und vier Brüder. Zu ihrer Kinderzeit wohnten sie in der heutigen Dózsa György Straße, in der früheren Deutschen Gasse. Sie hat die sechs Klassen der Elementarschule gemacht. Schon als Kind hat sie sich durch ihr gutes Gedächtnis und Erzählsfähigkeit ausgezeichnet. Leicht und schnell hat sie gelernt. Ihr Lehrer wollte, daß sie weiterlernt, doch sie mußte den Eltern helfen. Mit 15-16 Jahren nahm sie an einem Weinbaukurs teil, auch hier war sie die geschickteste und schnellste. In einem Tag konnte sie 300 Stücke Weinreben pelzen. Bis zu ihrem 77-sten Lebensjahr war das ihre liebste Beschäftigung. Sie ging im Mai jedes Jahr zu Verwandten, Bekannten, später auch in Tagelohn zu Fremden pelzen. Man hat sie sogar in die Nachbarsdörfer (Szilágy, Berkesd) gerufen. In der Umgebung war sie die geschickteste in dieser Arbeit. Als sie noch unverheiratet war, hat sie aus eigenem Eifer und von sich selbst auch das Spielen auf Harmonika gelernt. Im Mai 1906 hat sie geheiratet. Sie hatte vier Kinder. Ihre Familie besaß 20 Joch Feld, so hatte sie immer viel zu tun. Später, als sie krank wurde, durfte sie nicht mehr viel und nichts schweres arbeiten. Im ersten Weltkrieg ist sie verwitwet. Sie hat viel gearbeitet, viel gelitten, war trotzdem immer heiter und hat viel gesungen. Später mußte sie eine Dienerin halten, so blieb ihr mehr Zeit als zuvor. Sie ging öfters zu den Nachbarn, Bekannten auf Besuch. Sie hatte Interesse für alles, und alles, was sie gehört hat, hat sie sich gemerkt. Von älteren Leuten und von den Dinerinnen aus den Nachbarsdörfern hat sie viele Lieder gelernt. Von einer Dienerin aus einem Nachbarsdorf (wahrscheinlich aus Erzsébet oder Nagypall) hat sie ein Weihnachtsspiel gelernt, das sie den Jungen und Mädchen einstudiert hat: dieses Spiel war bei den Deutschen in Pécsvárad von den 20-er Jahren bis zum zweiten Weltkrieg im Brauch. Das Sammeln der Brauchformeln begann sie von einer gewissen lahmen deutschen Frau, namens Juli,