Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)
Régészet - Bándy, Gábor: A dunántúli mészbetétes edények népének kelet-magyarországi kapcsolatai
68 BANDI GABOR 2. kép. A dél- és északdunántúli csoport leleteinek megoszlása. A különböző területről származó leletek rendszerezéséhez, a kulturális megoszlás szerinti ábrázolás adta az első komolyabb támpontot. A monografikusán feldolgozott Hatvani-kultúra 20 lelőhelyén előkerült cmészbetétes leletanyag kizárólagosan déldunántúli eredetű. 72 A kultúra belső időrendjét is kidolgozó N. Kalicz eredményeiből tudjuk, hogy a hatvani népesség, lassú К—Ny irányú elmozdulása mellett, életének utolsó periódusában a Tisza-mentén dél felé nyomult s elfoglalta a Tiszazugot, majd egészen Szentes vonaláig jutott. 73 E folyamat ismeretében a déldunántúli eredetű leletek időrendi helyzete két ponton is rögzíthető. Leleteink egy része, — Mindszent, Szentes, Szelevény, Tiszaug, Tószeg, —• a kultúra legdélebbi s több oldalról alátámaszthatóan legfiatalabb lelőhelyein került 73 N. Kalicz., op. cit. 166.— B uo. 185.— elő. 74 A délpannon leletek másik része a Tiszától ÉNy-ra eső területen található. Ezek időrendi helyzetére a hatvani kultúra legnyugatibb Tokodi-csoportjának leletei adnak adatokat. Mivel néhány ponton, — Tárnáméra, Hatvan, Tibolddaróc, — a hatvani leletegyüttesekben, együtt jelentkeztek a tokodi és a déldunántúli mészbetétes darabok, nyilvánvaló, hogy a fiatalabb periódushoz tartoznak. 75 Végsősoron tehát bizonyítható a mészbetétes edények népe déldunántúli csoportjának és a fiatalabb periódusban élt hatvani népességnek jelentősebb kapcsolata. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy az Ipoly-völgytől az esztergomi-medencéig ezidőben a tokodi-csoport élt, s az észak dunántúli mészbetétes kerémia népe még csak a Kisalföldön és a veszprémi-medencében terjedt el, ért74 uo. 73 uo. 166—.
