Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)
Helytörténet - Tóth, Tibor: A juhtartás szabályozása a mernyei uradalomban
JUHTARTÄS MERNYÉN 249 A gyengébben fejlett állatokat azonban külön csoportba terelték. Ezeket nagyobb tömeg esetén külön nyáj ként, vagy pedig a bárányokkal együtt a közeli legjobb minőségű legelőn tartották. A legeltetés mellett még megfelelő menynyiségű jó szénát, s darabonként és naponként 2 dl zabot kaptak. Különös jelentősége volt a szoktatásnak a legelőre történő tavaszi kihajtás időszakában. Előírták, hogy április folyamán minden héten sózzák az állatokat, még pedig úgy, hogy a kiadott sómennyiség 1/6 részét a fűszerboltokban beszerezhető büdőskővirág alkossa. A bárányokat — ha takarmányínség nem indokolta — a változékony márciusi, illetve áprilisi időben akolban tartották, ahol naponként háromszor szoptak, és emellett rendszeresen kaptak szénát és zabot. Ebben az időszakban az anyákat — éppen a szoptatásra való tekintettel — mindenkor az akol közelében tartották. A bárányok az anyabirkákkal együtt csak május 1-től jártak a legelőre. Amint arra már fentebb is utaltunk, az állatok mindennapi kihajtásának idejét a kerületi tiszt határozta meg. Ez az időpont általában a fű nedvességétől, illetve az időjárástól függött. Szeles időben pl. korábban ki lehetett hajtani. Ha eső készült szintén előbb hajtottak ki, hogy az állat még eső előtt jól lakjon. A száraztakarmánnyal történő táplálkozásra csak egészen kivételes esetekben kerülhetett nyaranta a sor. Hasonlóképpen az időjárás szabta meg a legeltetés végét is; az állatok hazavezetésére, harmathulláskor került sor. A harmatos fű legeltetését általában kerülték. Szélsőséges időjárás esetén különösen óvakodtak a nappali-esti hőingadozás által okozott megfázástól. Ilyen esetben általában alkonyatra az állatoknak fedél alatt kellett lenniök. A reggeli kihajtás után, délelőtt általában a kopárabb legelőket látogatták. Mivel az éjszaka éhező állatot reggel ritkán kínálták meg takarmánnyal, így tartaniuk kellett a mohó legelés következtében a felfúvódástól. Mire a nap delelőre ért volna, a nyájat hűvösebb helyre vezették, ahonnan csak pár órai ott-tartózkodás után térhettek vissza a legelőre. Csapadékos időben általában nem legeltettek. Ha az idő reggel esőt ígért, a kihajtás előtt megkínálhatták takarmánnyal a jószágot, — ha éppen az akol körül volt takarmány —, hogy az esetleges mohóságot elkerüljék. Amennyiben az eső legelőn érte a nyájat, csak lassan szabadott hazaterelni az állatokat, és ilyenkor éjszakára jól szellőztethető, zárt akolban éjszakáztak. Áztató zápor esetén kerülni kellett a gyérfűvű, fövenyes völgyeket, az ugarokat, nehogy az állatok legeltetés közben a homokot is felegyék. Ha a nedves idő tartósnak mutatkozott, a rendszeresített sóadagba ürmöt és fenyőmagot kevertek 9/10:1/10 arányban. Ösz felé az állatokat a köd, vagy a dér eltűnte előtt nem hajtották ki, a nagyobb arányú birkadöglés megelőzése céljából. Különös gondossággal készültek fel a téli istállózó tartásra. Novembertől — ha az idő lehetővé tette — csak 11 óra tájban hajtották ki a nyájat. Ilyenkor reggel már kaptak az állatok száraztakarmányt. Ez a kiegészítő takarmányozás két eélt szolgált: az egyenletes kondíció biztosítását és az állatoknak a száraztakarmányhoz való hozzászoktatását. Később már este is kaptak száraztakarmányt az állatok. Különös súlyt helyeztek arra, hogy a bárányok ezidőtájt reggel és este sarjút kapjanak. Az anyajuhoknak és a fiatal állatoknak búzaszalma-sarjú rázottat adtak. Az öreg ridegjuhok csak búzaszalmát kaptak. A legelő fogyásával arányosan bővítették a száraztakarmány adagokat. Első időben általában a jobb minőségű takarmánnyal szoktatták az állatokat a szárazra, és csak később tértek át a kevésbé jó takarmányokra. A kedvező téli tartás két alapvető feltétele a kellő takarmánybázis biztosítása és a megfelelő, zárt akol volt. Az aklok nagyságának a megtervezésénél arra vigyáztak, hogy felnőtt állatonként 1,5—2 m 2 jusson. 17 Az ajtókat és az ablakokat úgy helyezték el, hogy gyors szellőztetéssel bármikor huzatot csinálhassanak. Az akol elé kerítéseket szerkesztettek, ahova még a leghidegebb időben is kimehetek az állatok. A nyerhető trágyamennyiség fokozása érdekében ezt a kerítést is felhintették alommal, ennek a kitakarítása az akollal ellentétben általában csak a legelőre történő kihajtás után, tavasszal került sor. Különösen felhívta a tisztek figyelmét az Utasítás a szükséges téli takarmány biztosítására. Külön rakták a jobb és rosszabb minőségű takarmányokat. A takarmányt általában az erre a célra készült pajtákban rakták össze, az akol padlásán történő tárolást a gyapjú szennyeződésére való tekintettél igyekeztek elkerülni. A férőhely szűkösségére való tekintettel persze a készlet egy része az ég alá szorult, emiatt mindig igyekeztek különleges figyelmet fordítani a kazlak épségéire. A szükséges téli táplálék biztosítása volt egyébként a legnehezebb feladat. Egy-egy aszályosabb nyár könnyen kérdésessé tehette az egész teleltetést. 1841-ben pl. a hetényi ispán még a csermakkot is összeszedette az ürüknek, mert, mint mondotta: »úgysincs reménye, hogy az ürük szalmán kívül más takarmányt kaphassanak télen által.« 38 17 Nagyváthy: im. 155. 1. állatonként 4 négyszöglábnyi területet tartott megfelelőnek. 88 SML. Mernyei urad. ltára. Conscriptiones. Juhászat. 1824—1890. Az 1841. augusztusi tisztiszék jkv.
