Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Zentai, János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor és almaecet készítés – Külü

KÉT ADAT ORMÁNSÁGBÓL 197 elhelyezni, hogy vele a dolgozó, a rövidebb karra helyezett láb nyomással felemelhette a hosszabb kart, s az azután minél nagyobb súlylyal zuhanhasson az alsó rész felé, vagyis a kalapács a lyukba. A kölyüvel való törés szaporább volt, mint a mozsárral. Részben, mert nagyobb lehetett a törési felület, másrészt pedig azért, mert súlyosabb a törő és magasabbról is zuhan le, így a szabadesés gyorsulása is fokozza az ütőerőt. Szokták még úgy is növelni az ütési erőt, hogy kétlábhajtást alkalmaztak. A dolgozó mindkét lábával ráállt lépő állásban a gerendára, vagyis úgy, hogy a forgáspont a két lába közé esett. Most az egyik lábával lenyomta a rövidebb kart, azután testsúlyát áthelyezve a másik lábára, a másik oldalra billenő gerendát lábával még meg is nyomta, hogy ezáltal a kalapács nagyobb lendülettel zuhanjon a lyukba. A szerkezet fölött valamilyen formában egy rúd volt megerősítve, amibe a kölyüt mozgató ember megkapaszkodhatott, így a karizmokat is megfeszítve nagyobb erőt tudott kifejteni. Tehát egész testével dolgozott. Van adatunk az erőfokozás olyan formájáról is, hogy a gerenda kalapácsos végére kötelet kötöttek, és egy másik ember ennél fogva segítette húzni, amikor az lefelé mozdult, s ennek folytán lett még nagyobb a törő ütés. (GÖNCZI, p. 21. 1914.) Az Ormánság területén nagyon gyakori volt a feölyü használata. Mint fentebb említettük volt, a kölyü kialakulására semmi adatunk nincs. Az irodalmi adatokban csak nevére emlékeznek, de szerkezetére, rajzára nem. Valami kezdetleges formának a nyomai azért még megtalálhatók. GUNDA említi a pitartalpba vésett kerek, homorú fenekű mélyedést (p. 26), amit zúzásra használtak. Az ilyet saját észlelésünk is bizonyítja, Kémesen még két helyütt is megtaláltuk. (Rákóczi út Tl., és Petőfi u. 4. alatt.) Mindkét helyen a pajta talpgerendájában. Mai tulajdonosai már mit sem tudnak eredetéről, rendeltetéséről, helyesebben alkalmazásának módozatáról. így a törő szerkezetét nem tudjuk pontosan meghatározni. Lehet, hogy csak kézi törővel mozsár gyanánt használták, de nem lehetetlen, hogy kezdetleges módon valami emelőrúd-szerű szerkezettel végezték a zúzást. A kölyüt kásának való szemestermények — köles, hajdina — hántolására használták, de lisztes magvakat is zúztak vele. Almabor-készítés alkalmával az almát is törték sajtolásra alkalmassá — lásd az almabor-készítéséról szóló cikket. — De ezen kívül még sok 'mindent törlek vele. A Magyar Történeti Szótár kalló- és papiros kölyüről is tud. (p. 397.) A Magyar Oklevélszótár (535) '»portörők munkájáról« említi, tehát valószínű, hogy a lőpor készítéséhez szükséges faszenet porítottak vele. Kásákölyü címszó alatt (p. 480): 1636-ból »Kása és kender köllő is vagyon benne«. (Egy malom leírásából.) A kölyüt az Ormánságban is többfélére használták fel. GUNDA is (p. 26.) KISS G. is (p. 337.) megemlékezik a köles hántolásáról. Ez bizonyos, hogy így volt, de az Ormánságban már a miúlt század vége felé felhagytak a köles termelésével, így erre közvetlenül a ma élő legöregebbek sem emlékeznek. Az almabor készítésénél való gyér használatáról másutt emlékeztünk meg (lásd előbb.) A köles termelésének elhagyása után itt a kukoricakása használata terjedt el nagyon, lett szinte általánossá; az őrlőkő használatán kívül néha a kölyüt is igénybe vették ennek készítésére. De leginkább az olajos magvakat törték meg vele, hogy a megtört magból így kifőzhessék (igen, főzték!) az olajat. Erre pedig legáltalánosabban a tökmagot használták. A tökmagot törés előtt kályhán, vagy kemencében jel megszárogatták, úgy zúzták meg. A századforduló táján mind általánosabb lett a paprikatermelés is Ormánság-szerte, és ennek fűszerként való alkalmazása. Bár ebből ott háziszükségleten felül soha sem termeltek, de azért ezt is meg kellett valahogy törni, s erre nagyon alkalmas volt a kölyü. Erre való alkalmasságára a híres paprikatermelő Szeged vidékén is rájöttek, alkalmazták is a modern paprikaőrlő malmok (megjelenéséig, sőt néha még ezután is, amint erről Bálint Sándor idevonatkozó műveiből értesülünk. A legutóbbi évtizedekben, — ahol imég megmaradt — az Ormánság területén is majdnem kizárólag csak paprikatörésre használták. A ma élő nemzedék már nem is igen ismerte másképp, amit neve is bizonyít: paprikakülü. Az utóbbi években, ha kölyük után érdeklődött az ember, ezt a két fogalmat — paprika és külü — mindig társítva emlegették, mint szorosan összetartozót. A talán legtovább üzembe maradiakról — Zaláta, Drávacsepely, Kémes — is csak így emlékeznek imeg. A tökmagtöréstől már csak az öregebbek, és azok is alaposabb faggatás után közölnek adatokat.