Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1967) (Pécs, 1968)

Néprajztudomány - Zentai, János: Alsómocsoládi hiedelemmondák

82 ZENTAIJÁNOS Életútjának sakite imár a legvégéin sikerült megmenteni néhány nagyon értékes Ihdedelemmoindát, mégha töredékesen is, egyre jobban, elhomályosuló, szer telfoszló tudásanyagából. * Az előadás módja elég gyenge. Adódhat ez az adatközlő előrehaladott korából 1(82 éves), vagy eredetileg gyengébb mesélő képességéből. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a mesemondás kora — az erősen megváltozott társadalmi, gazdasági viszonyok következtében — lejárt. Vonatkozik ez különösen a hiedelernmoindákra. A fiatalabb nemzedék, jó ha csak megmosolyogja, de nagyon sokszor ki is gúnyolja az ilyen mondákat és a monda elbeszélőjét. A még ezekét isimerő öregek e miatt magukba fojtják, nem közlik ebbeli tudásukat, így azok lassan elhalványodnak. Éppen ezért nehéz ma már ezek felgyűjtése; ha res telikedve mégis el-elbeszéli egyik-másik öreg, már hiányzik belőlük az a pezsgő életszerűség, az a szinte elhihető erő. amely ezeket a mondákat egykor oly vonzókká, élvezetesekké tette a hallgatóság előtt. És minthogy a meséről mind a mesemondó, miind a, hallgató tudta, hogy az csak »mese«, addig az ilyen mondák valódiságáról az elbeszélő is és a hallgató is nagyon sokszor meg volt győződve, igaz •történetnek vette. Ma már persze az ilyen elhívőkfcel nagyon ritkán találkozunk, s ez is elősegítette az ilyen mondák elhalását. Adatközlőnk 'esetében is klb. ez a folyamat mehetett végbe. így a régi mondák lesüllyedtek majdnem a teljes feledés mélyére. A mostani felszínrehozás közben letöredeztek iróla a finomabb részletek, •—• de a, törzs, a mag megmaradt. Olvasás közben érezzük, hogy a szövegből hiány óznak részletek, sokszor .nines meg a részek között a logikai összefüggés. Bizonyára az adatközlőnek is keletkeznek ilyen érzései a manda elbeszélése közben, s amikor a hiányt észrevette, eszébe juthattak a kimaradt részletek, ezeket később, nem egészen megfelelő helyekre toldta be. Ezen hiányosságok ellenére a mondák — különösen az 1. és 2. számú — befejezett történetek, a sokszor félmondatokkal elmondottakból is megérthető a lényeg. Értékük vitathatatlan. * 1. GARABONCÂS Édösapám meséte, hogy vót neki ety pásztor baráttya, az meséte, hogy valamikor előfordút még ojan, hogy garaboncások is jártak. Vót nekije egy bujtárgya, fijatal legény. Ez vvg szokott lenni máskor, de akkor úgy szomorkodott. Asztán ászt monta nekije a gazdája: të mér vagy ijen szomorú, fijam, micsoda? Aszongya a gyerök: hát azér ojan szomorú, mer aszongya máma gyün 'égy garaboncás, és üneki avva mekköl verekönni. Utysë tud maga segitteni rajtam, aszonygya, pedig az a garaboncás má nagyon öreg. Hát asztán délután háromóra tájba eccör csak fölkereködött ëty föjhő. Akkor monta a gyerök, hogy avva a föjhőve gyün a garaboncás, és hotyha az megver engömet, akkor — aszonygya — innen, a bizonyos országbu, ameddig nekik van uralmik, ami itt teröm, asztat eviszi. De hotyha én megveröm, akkor én hozom e azoktu. Akkor aszonta a gyerök a gazdájának, vigyázzon ám, ha teheti, mennyön be ide a gödörbe, ott van monyarója, — aszonygya — vággyon le három ideji hajtást, azokat foggya össze, és a monyaróhajtással addig vagdajja mindég annak a köröszcsontyát, amig ük vijnak. Amikor a föjhő odaért hozzájik, akkor uján köd alaktyába szát le arra a bizonyos helre. Az a zillető asztán bika formájába gyütt elő. A gyerök is megrászkódott, bika lëtt ű is. Összecsaptak. Asztán úgy is lett, a gazda, ahugyan a gyerök monta, segitött nekijje. Mikor asztán everte, ehajtotta, ëmënt föjhő, meg az a garaboncás is, asztán má nem látta sënki. De a gyerök is ement utánna, má aszgondúta a zöreg, nahát, ez alikhanëm nem gyün vissza többet. De eccör csak тёкgyütt a gyerök, asztán a zsepkendőjibe hozott mindönfélét. A zsepkendőjibe mindönhová kötött uján kis csomót : a zëggyikbe búza, — ez mëg ez, igy sorba mindönfélét. Akkor megmutatta a gazdájának, hogy itt van — aszongya —, ha az megvert vóna engömet, akkor az vitte vóna el a tájunkru észt a mindönféle termést, asztán nem termött vóna itt semmise ojanféle. Dehát — aszongya — ü verte mëg asztat, asztán igy sikerűt a termést onnan ehozni. Asztán igy szabadút meg tüle. * A közölt monda a táltosviaskodás egyik jellegzetes formája; a magyar ősi hitvilág (máig meg-