Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1966) (Pécs, 1967)
Helytörténet - Dankó, Imre: A Délvidék és a hajdúság
A DÉLVIDÉK ÉS A HAJDÜSÁG 181 zül már előzőleg is sok jött Magyarországra, de ezek nagyjából letelepedtek 10 és csak kis részük vált hajjdúvá, míg az Iván cár katonái — voltaképpen eredetileg is hajdúk — szinte teljes számban hajdúnak álltak. Ennek a magyarországi szerb hajdúságnak a számát a török elől menekülő újabb és újabb délszláv csoportok mindaddig gyarapították, amíg a szerbek meg nem békéltek sorsukkal és már nem menekültek el a török elől, illetlőeg, ha menekültek is, már nem magyar, hanem osztrák, Habsburg segítséggel reméltek életükön — sokszor a magyarság rovására — javítani, hazájukat felszabdítani 11 . Dacára annak, hogy Iván cár mozgalmával megöletése után a magyarországi délszláv hajdúk száma megnőtt, hogy számuk körülbelül 1600-ig egyre csökkenő mértékben gyarapodott, a magyar hajdúság mégsem volt ezekben az időkben sem délszláv többségű és mégkevésbé délszláv eredetű. Két okból sem. Először is azért nem, mert időközben az eredeti magyar hajdúság száma is gyarapott, sőt a mostmár közvetlenné vált török veszély és többek között Iván cár dúlásai következtében nagyobb mércékben, mint a délszlávoké. A magyar hajdúság szaporulatát körülbelül 1600-ig elsősorban a rnegbolyVö. (a magyarok Boszilkó papnak is hívták). Neki ajándékozta Kunszentmártont. Radies nagy rettegésben tartotta a Ferdinánd pártiakat az egész vidéken, Gyula és Láppá között, Vö.: Karácsonyi János: Békésvármegye története. I. Gyula, lßi96. 94. Egyébként is a szerbeket szívesen fogadták zsoldba mind az erdélyi fejedelmek, mind az osztrákok, mert igen harciasak voltak, kizárólagos foglalkozásuk volt a harc. »Békés időben valóságos rémei voltak a szomszédságuknak, tisztán rablásból akartaik meglelni, jobbággyá lenni /semmiképem sern akartak«. Ivic Alexa: A magyarországi szerbek története (II629-ig). Vjesínik kr. horv.— silav.—dalm. zemeljskoga arkiva XV. 1. 48— 69,. 2. 92—104. Vö.: Dudás Gyula: A magyarországi szerbek története a XVI. században. Szegedi Híradó, 1884. 172—196. számok, és uő.: A magyarországi szerbek szerepllésének története 1526—4711-ig. Régészeti és Történeti Értesítő (Temesvár.) 1885, 1885, valamint uő.: A bácskai és bánsági szerbek szereplésének története 1526—1711-ig. Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve 1896. 67— 96, 97—143. A szorosabban vett Délvidékre vonatkozóan pedig: Palóczy Edgár: A Délvidék a XVI. százaid derekán. Kalangya 1944. 61—63., Baranyai Tivadar: A rácok elterjedése és letelepedési formái Baranyában. Pécs, 1940. : Gavrilovic András: Valvazor a szerb menekültekről. Kolo (Belgrád) 1902. 36—298. A szerző Valvazor feljegyzéseit isimeirtetve ír az 1460-tól állandóan menekülő szerbekről. Első sorban Krajinába és Horvátországba menekültek. A korai szerb menekülőkkel kapcsolatosan lásd: Pesty Frigyes: Brankovics György rác desipota birtokviszonyai Magyarországon és a rác despota-cím. Bp., 1877. Verancsics Artal írja: »Az ország, Bács megye, Szerimség megfutamék. Az Rácságon is Szerénben oly nagy filelem esek, hogy egyik másikot érte nagy szorgossággal a Duna révén, csak hogy elszaladtihasson-«, (összes munkái. Mon. Hung. Hist. III. Pest, 1857. 16.) így írtaik a szerb szerzők is: Novakovics Sztoján: Szerbi i Turoi XIV. i XV véku. 1893., Radovics Jovan: Priloza za istoriju srba u ungarskoj u XVI. XVII. i XVHI. veku. Újvidék, 1909. Letopis Mlatioe Srpslke 88. 145—382. és Puskovic M.: Adatok a szerb népi történelemhez. Glasnik Naucnog Drustva. XXI. (1940.) Vö,: Németh József: A szerb államterület és a sserb ethnikum történelmi változásai, Budapesti Szemle, 1926. szeptember, 11 Karácson Imre írja, hogy »a sátorozó rájálk földönfutóvá lett magyar parasztokból, nagy részt pedig szerb és román bevándorlókból állottak. A defterekben felsorolt nevek túlnyomó részben szerb és román hangzásúak«. (Sátorozó ráják. Századok, 1908. 919—923.). A keitek vagy kleftek, hajdúk, ajduk kialakulására, jellegükre lásd: Káltay Béni: A szerbek története 1780—18(15. Bp., 1877. 244—246. Vö.: D. J. Popovic: О martolaszima u turszkoj boj'szci. Belgrád, 1928., Maksay Ferenc: Parasztság és zsoldszolgáJlat a XVI. századi Magyarországon. Hadtörténeti Közlemények, 1956. 26—42. A nevesebb rác hajdúvaidák, vezérek a következők voltak: Gyúr о Beslia (a üippai rácok hadnagya volt, 1605-ben a magyarok ellenére átadta a várat a töröknek, Szaimosközy IV. 352.), Bosnyák Tamás (»fileki kapitánt rablani küldték Silesiára háromezer hajdúval és az tatár kán három fiával, kivel 15 ezer tatárt mondanák hogy volna 1605-ben«. Gyulaffi Lestár 44.), Deli Marko (Szarnosközy István: Történeti maradványai 1566—1603. Mon. írók. XXVIII. Bp., 1876. II. 148. trák számazásúnak mondja, aki »collecta vdluntariorum, quos Haidoines vocant, magna manu, totum ilium tractum ad Danubium usque et ultra frequentiissimis impressionibus vexabat«.), Deli Száva (neves rác hajdúhadnagy, rabja volt Bogáti Miklós, 4000 Ft-on váltózott meg tőle. Szaimosközy IV. 194.), Lippai Balázs (cigáinyszármazású volt, Bocskai kivégeztette, 'mert a felkeHésnek népi célkitűzéseket szánt. Vö.: Makkal László id. m. 230. Gyulaffi Lestár szerint: »proditioja az volt, hogy az fejedelmet kézben akarta tartani, azt ellhivén, hogy is fejedelem liészen Érdélben, kiről levele is volt Balsta uramtul. Kátal Mihály szállásán, Kassán esett a dolog. Először Segniei Miklós egy baltával ütötte agyon, azután vérét vették, vérradatig eltemették, senkinek hire nem lévén benne«, 42. meggyilkolásáról Szarnosközy (IV. 311—312.) és Sepsi Laczkó Máté is beszámolt (Krónika 152)1—1624. Mikó I.: Erdélyi Történelmi Adattár. Kolozsvár, 1858. III. 95.), Rácz György (segesvári rác Ihajdúhadnaigy 1605. Gyulaffi Lestár 36., 51.), Rácz János (Maró Jánosnak is hívták. Szamosközy azt írja róla, hogy: »jó magyar volt, bár rácfi és írástudó. Mihály vajda 1599-ben kivégeztette Fejérváron.« IV. 111.), Baba Noák (közrendi katona volt Mihály vajda hadseregében; Mihály vajda a hajdúik hadnagyává tette. Szarnosközy vitéznek mondja. IV. 128—29. 1061-ben Kolozsvárott kivégezték.).
