Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1964) (Pécs, 1965)

Néprajz - Pataky, A.: Kopácsi magyar népmesék

214 PATAKI ANDRÁS Ügy is tëtt a plébánus úr. Beleugrott a kádba. Az kocsikenőcsös vót. Nagyon rossz hele vót neki, mer büdös szaga is vót neki. Kellemetlen vót. Egyre mozgott, mindég mozgott benne. De a Mari nem segíthetött rajta, mer nem a férje gyütt mëg, aki kopogott, hanem akkor mëg a tanitó úr ment be, a kántor. Akkor azo . . . hát leűtette. Nem tagatta el előtte .. . vagy eltagatta előtte, hogy már bent van a plébános úr. Beszélgettek. Akkor gyütt az igazu .. . igazi kopogó, mikor avval beszélgettek. Meggyütt a férje, — a férje vót. Na a Mari borzalmas csudát érzött. Most micsináljon kettővel. Beugrott ü, befutott a spájzba. Aszmonta a plébános úrnak, hogy: — Plébános úr! Röktön abba a másik hordóba bújjon bele, mer abba mëg toll van. És maj eltakarja magát. Nem látni mëg. Bele is ugrott a hordóba a plébános úr. De a ruhája koesikenyőcsös vót. Atoll ráragatt. Mintha ördög ördög lenne, amint lelögzetöt vëtt, úgy púszogott. De mos kéntelen vót hallgatni amenynyire lehetött, mer hallotta, hogy mëgy be mëgen valaki. Hát a kántort tette abba a kocsikenyöcsösbe, mëgen. Annak is asz parancsóta. hogy abba bújjon, mer az mos fekete. Nem lati mëg a férje. Hát ez gyorsan, ez azér elment, elrakta űket. A férjét beeresztötte. A férje mëg aszmonta, hogy: — Azonnal, röktön pakój ënni. Elfogyott az élelmem és azér gyüttem haza. De mas má hát féléccaka van. Hogy a nappalt ne szála jcsam el, a munkát, azér gyüttem este mëg. Mingyár a Mari elë . . . föl is öltözött és a zurát koszolgáta. Hogy megrakta jaz élelmet neki, hogy vigye. A lovakkal kint át az uccaszélbe. Hát a za . . . a zu ... zura elment ki, hátra, körűnízni az egyheti távollétet, hotyhát nincs-ë valami baj hátú. Addig a zasszony oda betette a zesztalra a csomagot, amibe két napra élelmet kért a férje, megpakóta. Hát a zura nagyon sijetött. Beszót, a feleségét mëkcsókóta és eltávozott... A fejébű kiment az. hogy a zélelöm mëg a zasztalon marati A zura kiment a kocsihol és elhajtott. Égy darabig, hogy ment, akkor jutott neki eszébe, hogy az élelmet odahaza hatyta. Akkor újba visszament és újba kopogott. De még akkor azok, akiket bedugott a hordóba a Mari, azok, a pap mëg a kántor, azok csak lapítottak a helikon. Várták, hogy maj csak űk akkor gyünnek ki, ha a Mari szól nekik. És akkor a férje begyütt, Fölvette a csomagját, osz kimegy. Mikor kiment akkor az ajtón, akari a Mari bezárni a zaj tót, akkor mëg az jutott eszibe, hogy: — Jaj, látod — aszongya — a lámpásomat is itthon felettem. De ne kőj föl masmár, — aszongya — mos të, hanem én bemegyök a spájzba. De a Mari szörnyen mëgijett és fölkőt, és elakarta ű elébb hozni a lámpát a spájzbú. mint hogy a férje bemennyön. De a férje mégis befurakodott utánna. Akkor a. hordó mellé, mellett át mëg, a tollas hordó mellett. A toll mëg úgy szát, úgy púszogott. Mëgijett és aszonta a feleségének : — Të, Mari! Mi van ëtt a hordóba? Itt ördög van. Hozd a puskám röktön, had lűjem agyon! A Mari, az úgy mëg ijett, aszonta, hogy: — Të nem is tudod. Hátha egerek vannak talán benne. Hát csak attú nem vagy ojan gyáva, hogy mëgijecc. — Hozd a puskámat, vagy én szaladok érte ! A zembör kiugrott. És a konyhába vót fölakasztva a puskája, bevitte. A plébános úr mëkhallotta, hogy puskám van szó, asz fölugrott a hordóba. A ... a tollak úgy rebögtek rajta. És a zembör aszongya, hog3/: — Ugy-ë mondtam, hogy ördög. Ugy-ë mondtam. Mas röktön puffan. Lüvöm agyon! összetette a plébános a kezét, s könyörgött neki, hogy sok pészt ád, csak ütet ne lűje e . . . agyon. De ne is mongya ki senkinek se, hogy űvele ez a csuda mektörtént. Akkor a, — közbe mëg, utánna, hogy a plébánus úrral megalkudott, a akkor má a másik is, a kántor nem áhatta asztat szó nékű, mer mosmá tuggya. hogy ütet is mektaláli. Az is fölkőt összetett kézzel a hordóba. De akkor űneki is kegyelmezzen mëg. Mer — aszongya — ne lűje mëg ütet. De assë mongya mëg, hoty-hát ű itten történt, hanem inkább ütet mëg büntesse mëg valamivel. Na, akkor a plébánus kigyütt és elszalatt haza. Elhozott neki csudasok pénzt. Hogy mëkfizet, hogy hát ne legyön valami baj közöttük. És akkor ta asz-mongya a Márinak-a férje: — Jó van plébános úr. Maga észt most megatta. Nem is kértem. Maga jószántábú dufla pészt adott énneköm. De mi-csinájak most evvel a szegény kántorral. Aki az mëg most assirassa, hogy nincs pénze. Nem bír anni ëgy dinárt se. Hát akkor mas mit csinájak vele? Akkor asz-monta a plébános úr: — Engeggye haza, és az mëg hozzon ëgy szép nagy gyertyát, És azt meg kell gyútani és annak világosságáná olvassa le most észt a pészt, amit én hosztam. Mëg is engettek neki. El is, szalatt haza a kántor. Hozott ëgy nagy gyertyát. Odatta ja zembörnek, a Marinak a férjének. Ammëg rámordút : — Hát ha nincsen pézöd, akkor mijér jársz