Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1963) (Pécs, 1964)

Mándoki László: Pásztor „faragóiskola”

ORMÁNSÁGI FEJFÁK ZENTAI JÁNOS A kegyelet az elhalt sírja fölé a megemlékezés jelét állítja. A kultikus eredettől a kegyeletes érzésen át a divatig sok tényező hatott (a történelem, előtti koroktól napjainkig) síremlékeinkre, míg a mai formáik kialakultak. A Kárpát-medencében való megtelepülésünk után fokozatosan beilleszkedtünk az európai kultúrközösségbe, anélkül azonban, hogy keleti eredetű hagyományainkat teljesein elhagytuk volna, Még mielőtt egészen belenőttünk az, egységes nyugati, európai keresztény szellemi közösségbe, az a reformációban maga is két eléggé ellentétes irányzatra szakadt szét. Ez a tény síremlékeink alakulásában is megmutatkozik. A magyarság nagyobbik fele — a különleges történelmi okok következményeként — a katolikus vallást követte. Ez a rideg dogmák közé szorított felekezet az egyéni szabadságot elnyomta, síremlékeinkre is hatott: a sírokon szinte kizárólagos a szimbolikus kereszt alkalmazása, bár kisebb-nagyobb változatok itt is előfordulnak. A magyarság másik fele a sokkal szabadabb szellemű református vallás mellett tartott ki. A református temetők fejfái sokkal változatosabb formákban jelentkeznek. Jobban érvényesülnek az ősibb hagyományok, az egyéni ízlés, és esetleg az idegen hatások (talán a mohamedán-török?) is. Ormánság egyik leggyakoribb „ipari nyersanyaga" a fa. Ez elkíséri az ormánsági embert, egészen szószerint értelmezve, a bölcsőtől, mindennapi eszközein át, a koporsóig. Születésétől haláláig, sőt azon túl is, hiszen a sírra állított fejfa a halál után még évtizedekig köti össze a meghalt emlékét az élőkkel. A történelem évszázadaiban önellátásra bereindezkedett ormánsági nép férfiiai majd mind fúró-faragó barkácsoló ezermesterek voltak. Faragó készségük, költői lelkületük, valamint református voltuk nyomai a temetői fejfák változatos, sokszor művészi formáiban is megnyilvánultak. Az alábbiakban az ormánsági református temetők fejfáit fogjuk ismertetni. A temető A fejfák részletes ismertetése előtt kívánjuk bemutatni a temetőt, a környezetet, ahol a fejfa megtalálható. Az egykor berkes-lápos Ormánság falvai a síkságból néhány méternyire kiemelkedő homokdombokon (urmd-kon) épültek. Ilyen emelkedéseken találjuk a temetőket is. Ezek úgyszólván mindig magasabban fekvő, mint a falvak. Ha elég nagy kiterjedésű az alig észrevehetően emelkedő lapos domb, akkor ennek feltételemül a magasabb részén terült el a temető. Ez esetben a falu közvetlen szomszédságába is kerülhetett. Ha az „urmón", a lakótelep mellett, nem, jutott hely a temetőnek, és másik halomra került, akkor bizonyos, hogy a kettő közül ez utóbbié a magasabb. Ilyenkor néha egy-két km távolságra került a falutól. A települő ősök talán úgy gondolkodtak, hogy áradás esetén az élők könnyebbem menekülhetnek, mint a holtak, nekik juttatták az árvíztől legmentebb, magasabb helyeiket. Nyoma van a templom körüli temetkezésnek is, lásd Sellye, Diósviszló ótemetőit. A temetőket szinte kivétel nélkül orgonasövény övezi. A temetőkben gyakori az itt ecetfának nevezett bálványfa és az akác. Mindhárom fafajta erősen sarjadzó, burjánzó természetű. Ebből adódik azután, hogy a temetők gondozatlan, elvadult képet mutatnak. Ormánságban ritka a rendezett, szépen karban tartott temető. A reforímátus őslakosság között a halottkultusz nagyon kismérvű. A gondozatlanság, a fentebb említett fafajta sarjadzásai a közvetlenül nem használt temetői részeket áthatolhatatlan bozóttá — zühörnyé-v\é — változtatják, olyannyira, hogy mire ismét oda kerülne a temetkezés sora, az ősvadonnak látszó bozót kiirtása helyett inkább új helyet keresnek. így keletkeznek a roásodik temetők.