Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)
Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.
A LENGYELI KULTÚRA GERINCES FAUNÁJA 87 Astragalus Lelőhely Lengyeli kultúra lh. Burgäschi ögaarde Hesselb j erggaard Regensburg — Pürkelgut Regensburg — Kairthauserstr. Trusesti Bikovo Lelőhely Lengyeli kultúra lelőhelyei Egolzwil 2 Seematte— Gelfingen Burgäschi 79—90 84—88.5 80—91 82— 78.5—89 83,5 98 81—84 Calcaneus 51—60 56—58 50.5—53 54 67,5 56—68 L ад о} ад о 150—182 158—187 175—176 ta ад 1 ^ 45—50 45.5—47.5 48 kb. 56 46—51 X3 i И g 4> aj И 49—58 60—62 Még röviden egy, sok problémát felvető koponyarészietről szeretnénk beszélni. A koponyarészlet Zengővárkonyból származik, leltári száma: 12/14—1941. Az itt feldolgozásra került anyagban szereplő őstulok koponyarészletek és szarvcsapok általában a faj tipikus jellemvonásait mutatják: fejélük széles, egyenes, homlokuk lapos, egyenetlenségeket nem mutat, szarvcsapjaik nagyok, először oldalt és kissé felfelé irányulnak, majd előre- és lefelé kanyarodnak, hegyük pedig befelé, mediális irányba mutat. A fenti egyetlen koponyarészleten viszont a kétségtelen nagy mérete, valamint a koponyacsontok és a szarvcsap falának vastag volta mellett hullámos fejélt és egyenetlen homlokot találunk, a szarvcsapok erősen nyakaltak, erős hosszanti barázdákkal. Mindamellett a szarvcsap nem kisebb az őstulokteheneknél megszokott méretnél. Korábban e koponyarészietet minden további nélkül őstuloktehénből származónak véltük, s az őstulok óriási változékonysága egyik újabb tanú jelének tekintettük, manapság azonban ezt a leletet másként értékeljük. E megváltozott értékielésünk alapját a koponya tüzetesebb morfológiai vizsgálata, valamint a szarvasmarha helyi háziasításával kapcsolatos problémáknak, az újabb leletek alapján történt pontosabb megismerése adta meg. A koponya morfológiai vizsgálata alkalmával ugyanis az alábbiakat vehetjük észre: a koponya nem arányos, azaz a viszonylag nagy koponyához feltűnően kis szarvcsapok tartoznak; ilyen aránytalanság természetszerű körülmények közt élő vadállatokon nem szokott előfordulni, hanem a koponya egyes részleteinek aránya a fajon belül szigorúan állandó. Feltűnő továbbá, hogy a nyakszirti tájék nem őstulokszerű, hanem a brachyceros-típusú házimarhák jellemző vonásait mutatja. Igen szokatlan továbbá őstuloknál a szarvcsapok ilymérvű nyakaltsága és főként erős hosszanti barázdái, ezek ugyanis iházimarha jellemvonások. Fentiek alapján e lelet esetében az őstulok és a szarvasmarha közti átmeneti formára kell gondolnunk, ilyen forma pedig kettő van, éspedig a frissen háziasított szarvas-marha, valamint az őstulok és szarvasmarha közti keresztezés teiinéke. E kettő közül valószínűbbnek látszik, hogy itt egy keresztezési termékről van szó. Ezt a felfogásunkat az alábbiakkal tudjuk alátámasztani: a frissen háziasított szarvasmarhák — amilyenek egyébként az itt feldolgozott anyagban bőven szerepelnek — nagyon hűen megőrzik az őstulok jellemvonásait, éspedig elsősorban fejélük formájában és szarvalakulásukban, így lényegében úgy ihatnak, mint az őstulok kicsinyített másai. Ez a koponyarészlet azonban merőben más képet mutat: maga a koponya rossz proportionáltságával keresztezésre utal (ezt a jelenséget pl. a hideg- és melegvérű lovak keresztezése esetén létrejött ún. sodrott lovakon nagyon gyakran észlelhetjük), a nyakszirti tájék, valamint a fejéi és a homlok alakulása viszont egy, már előrehaladottabb formával való keresztezésre mutat, amilyennek a brachyceros-típusú házimarhák tekinthetők. Lényegében ugyanerre enged következtetni a szarvcsap igen rövid volta és erős nyakaltsága is. Mindezek szerint tehát a lengyeli kultúra gerinces faunájában — minden valószínűség szerint — a frissen háziasított házimarhák és az őstulkok mellett őstulok-szarvasmarhakeresztezések is előfordultak, s a mérettáblázatókban és diagrammokban ezek csontméretei is szerepelhetnek a szarvasmarha-őstulok-határon lévő adatok között. A háziállatok 1 közül a sertés csontjainak a vaddisznócsontoktól való elkülönítéséről már a vaddisznóról szóló részben szóltunk. Az őskori európai házisertésekről általánosan tudott, hogy azok a velük egyidejűleg élt vaddisznónál jóval kisebbek és ez is hozzájárult 1 A háziállatok közül az ebbel itt nem foglalkozunk miután Reményi K. A. a közeljövőben részletesen fel kívánja dolgozni a magyarországi szubfosszilis Canida-leleteket.
