Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)
Papp László: Három és fél év a baranyai múzeumok életéből
HÁROM ÉS FÉL ÉV A BARANYAI MÚZEUMOK ÉLETÉBŐL PAPP LÁSZLÓ A hatodik évfolyamába lépett évkönyvünk célja szerint a Janus Pannonius Múzeum belső és külső munkatársainak tudományos dolgozatait közli. Elnevezése másra is kötelez : munkásságunk, gyarapodásaink krónikájának beiktatására. Ez alkalommal Pécs és Baranya múzeumainak helyzetéről és tevékenységéről attól az időpontől kezdve kívánunk beszámolni, amikor életükben, a tanácsi kezelésbe vétel következtében, jelentős változás állott be. * 1958. július 1. napjával a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum, a szigetvári Zrínyi Miklós Múzeum, a Komlói Múzeum, a siklósi múzeumi kiállítási hely általános igazgatási és gazdasági irányítását a Művelődésügyi Minisztérium a Baranya megyei Tanácsnak adta át. A felsorolt intézményekből, Pécs központtal, egységes megyei szervezet alakult, amely később a pécsváradi és a sellyei múzeumi kiállítási helyekkel is bővült. Az új szervezet fenntartásáról és fejlesztéséről a mondott idő óta a megyei tanács gondoskodik. Megmaradt a művelődésügyi minisztérium szakmai irányítási és ellenőrzési jogköre, az új helyzet-szülte körülményekhez és követelményekhez való, sajátos igazodással. A baranyai múzeumok életében végbement változást megelőzően az illetékes szervek előtt éveken át élénk viták, tárgyalások folytak arról, hogy van-e helye, értelme, célja a vidéki múzeumok decentralizálásának, a tanácsi kézbe juttatásnak. A tanácsiasítás hívei rámutattak arra, hogy alkotmányunk alapvető elvi követelménye szerint bizonyos állami feladatokat, a feltételektől és lehetőségektől függően, fokozatosan a társadalmi szerveknek kell ellátniok, ami mellett a dolgozó nép tevékenységét az állami feladatok ellátásában az államhatalmi képviseleti szervek szerepének fokozásával kell kiszélesíteni. Amint a tanácsok átvették, egyebek között, az egészségügyi intézményeket, az iskolákat, színházakat, mozikat, kezükbe kell venniök a népművelésnek további jelentős eszközét, a múzeumokat is. A decentralizálás mellett szólt, hogy a tanácsok ismerik a legközvetlenebbül működési területük dolgozó népének arculatát, művelődési igényeit, a terület természeti és történeti értékeit, amelyeket szorosan a magukénak vallanak, megóvásukra, gyűjtésükre, kulturális célú felhasználásukra fokozott figyelmet és áldozatot is fordítani hajlandók. A tanácsok minden vonatkozásban többet látnak és többet tehetnek, mint a távoleső, sokfelé tekinteni kényszerülő, a sok gondot nehezebben viselő egyetlen, központi irányító szerv. A múzeumok tanácsi kézbe adásának ellenzői főként múzeumi körökből kerültek ki. Hivatkoztak arra, hogy alig néhány éve mentek át a vidéki múzeumok a közvetlen állami kezelésbe, kerültek egységes vezetés, irányítás alá, aminek nyomán, éppen a központosítás eredményeképpen, új életre keltek. Szakmai körökben tartottak attól, hogy megszűnik a nehéz munkával megalapozott, egységes rend, amely ma már nemzetközileg is elismert értéke és jellemzője a magyar múzeumoknak. A tanácsi kézbe adás ellenzői úgy vélték, hogy a vidéki múzeumok, új helyzetükben, olyan egyéni utakra térnek, amelyek messze viszik őket az egységes, összehangolt országos feladatoktól. Féltették a vidéki múzeumok működésének színvonalát, úgy gondolták, hogy a tudományos munkában elkerülhetetlenül nívósüllyedés áll be. Tartottak attól, hogy a tanácsok túlságosan, avagy kizárólagosan, a tudományos feladatoktól többékevésbé távolálló népművelési munka rzolgálatába állítják az irányításuk alatt álló múzeumokat s ezek dolgozóit, s elvonják őket a tudományos munkától.