Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)
Füzes Endre: A Janus Pannonikus Múzeum borotvatartói
140 FÜZES ENDRE re már más alkalommal rámutattunk 18 — az a nézet terjedt el, hogy a dunántúli pásztorművészet hazája Zala, Somogy és Veszprém megye, tehát az a terület, ahol a XIX. században nagyobb félszilaj- és szilaj állattartás folyt, ahol több pásztor élt. Nem kétséges, hogy erről a vidékről van a legtöbb adatunk és tárgyunk, talán éppen Malonyay és társai gyűjtései révén, akik Baranyát sajnálatos módon kihagyták kutatási területükből. A fentebb idézett helyen már rámutattunk arra, hogy az elmúlt században Baranyában is jelentős volt az állattartás. Különösen az ormánsági sertéstartás volt országos hírű. 19 Ehhez megfelelő pásztorréteg is kialakult. Egyegy nevesebb pásztorcsaládot, illetve azok ivadékait még a két világháború között is foglalkoztatták a nagyobb uradalmak. A pásztorok Baranyában is saját maguk készítették, faragták és díszítették használati tárgyaikat. A baranyai pásztorművészet jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még az 1930-as években is többszáz pásztorfaragást, köztük borotvatartókat, sikerült összegyűjteni vidékünkön, különösen az Ormánságban. A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya 60 borotvatartót őriz. Javarészt az 1933—35 közötti nagy népművészeti gyűjtéskor jutottak a múzeum birtokába. 20 Azóta mindössze egy került elő a sellyei járásban kezdeményezett társadalmi gyűjtés révén. A legutóbbi években már nem találtunk többet a megyében. Nem találkoztunk olyan idős pásztorral sem, aki régebben foglalkozott volna a készítésével, vagy emlékezne erre. A borotvatartó legtöbbször téglány alakú fadoboz, belül egy vagy két rekesszel. Ezekbe tették a borotvát és a timsót. Különálló fa fedelét furfangos, ügyesen elrejtett, nehezen nyitható zár rögzíti. Leggyakrabban a fedelét és két oldalát díszítették. Az elmúlt században általánosan használták, a pásztor „készségei" közé tartozott. A családtól, állandó lakhelytől huzamosabb ideig távol levő gulyás vagy kanász mindig magánál hordta. A hortobágyi pásztorok bormyűban vitték magukkal. 21 Kecskemét környékén is a juhászok állandó felszerelési tárgyai közé tartozott. 22 Az egy helyben lakó pásztor vagy földműves olyan helyre tette a 18 Füzes E.: A Janus Pannonius Múzeum szárú sótartót. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1960. 19 ifj. Kodolányi J.: im. 32—39. 20 Füzes E.: im. 275—276. 21 Ecsedi I.: im. 55. 22 Szabó K.: im. 58. házban, ahol a gyerek nem férhetett hozzá. A legbiztosabb helye a többi, gyerek kezébe nem való holmival együtt, a mestergerendán volt. 23 A századforduló után a borotvatartók, mint a pásztorművészet más tárgyai is, 24 jórészt elvesztették korábbi puritán használati tárgy jellegüket. A múzeumok és magángyűjtők fokozódó érdeklődése következtében a művészek piacra kezdtek dolgozni. 25 Megállapítható azonban, hogy a pásztorfaragványok konjunktúrájában a borotvatartók jóval kisebb szerepet játszottak, mint például a botok vagy a szaru kürtök és sótartók. Már előbb is említettük a borotvatartók ügyes zármegoldásait. Ennek célja az volt, hogy avatatlan, elsősorban a gyerek, ne nyúlhasson az éles borotvához. A másik ok, amire már Malonyay is rámutatott, 26 az ügyesség, a találékonyság fitogtatása. Minden pásztor igyekezett a másiknál ravaszabb, elmésebb zárat készíteni, és büszke volt, ha más nem tudta kinyitani. Gyakran fogadtak is egy-egy fortélyos, furfangos zárral ellátott borotvatartó kinyitására. 27 Ennek ellenére a zármegoldásoknak bizonyos típusai alakultak ki már a XIX. században, a későbbi művészkedők főleg ezeket utánozták. A gyűjteményünkben található zármegoldásokat az egyszerűség és könnyebb áttekinthetőség kedvéért 10 típusba soroltuk. Az I. táblán feltüntettük őket, az egyes részek nyitásának sorrendjét számokkal jelöltük. A tárgyak leírásánál csak a típus számára hivatkozunk. Az egyes változatokhoz még az alábbiakat jegyezzük meg: 1. Az egyik legegyszerűbb zármegoldás. A fedél a tok ferdén hornyolt vájatába illeszkedik és tolltartószerűen lehúzható. 2. A tok végén a fedelet faszög rögzíti, amely körül, mint tengely körül, elforgatható. A fedél másik vége ferdén levágott és csak egy irányban nyitható. 3. A fedél ferdén lemetszett végét biztosító pecek rögzíti. Először azt kell előre vagy hátra eltolni, azután fordítható el. 4. Az egyik leggyakoribb típus, az öszszes többi ennek továbbfejlesztett változata. A fedelet egyik végén faszög rögzíti úgy, hogy körülötte nagyobb vájat van. így a fedél előre és hátra csúsztatható. Másik, egyenesre levágott végéből kis csap áll ki, amely a tok megfelelően kivágott részébe illeszkedik. 23 Bálint S.: im. I. 178. 24 Vö. Füzes E.: im. 276. 25 Vö. Madarassy L.: im. és Domanovszky Gy.: A két faragó Kapoli. Bp. 1955. 26 Malonyay D.: im. III. 193. 27 Uo.
