Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)

Kováts Valéria: Szigetvári történeti néphagyományok. I.

130 KOVÁTS VALERIA tudta befogadni, ezért került sor még egy városrész, az ún. „Újváros" felépítésére, az Óváros, az első várostelepülés mellett, amelyet azonban csak gerendafalakkal erősítettek meg. De ez is kevésnek bizonyult az egyre özönlő magyar és horvát lakosság befogadására. Végül is királyi rendelet szabályozta a fölösleges lakosok kitelepítését. Közvetlenül az 1566. évi ostrom előtt Szigetvár és környékének igen változatos keveredést mutató lakossága tovább húzódott nyugat felé, s végül az ország nyugati határszélén telepedett meg. Az ostrom előtt jóformán csak a magyar és horvát katonaság maradt a vár és város területén, belőlük is csak hírmondó akadt az egy hónapig tartó ostrom után, majdnem mind elpusztultak. Sziget erőssége a felismerhetetlenségig tönkre ment. A töröknek a győzelem csak elpusztult helyet jelentett, zsákmányra alig számíthattak. A romokon rövid időn belül megindult az élet, csak a lakosság cserélődött ki. Az elmenekült magyar és horváth lakosok helyébe törökök jöttek: katonák, (kézművesek, s ezek családjai. A harcok Szigetvár eleste után is tovább folytatódtak, s a török portyázások a környékbeli magyar lakosság további pusztulását okozták. Az elnéptelenedett vidékre a török kénytelen volt ellátása végett új lakosokat telepíteni. A Kapóstól délre rác származású martalócokat költöztettek, akik a töröknek katonai szolgálatot teljesítettek, de ennek fejében jelentékeny kiváltságokat értek el, adót alig fizettek. A Szigetvárra költözött rácok a török által újból megerősített várostól, az Óvárostól északkeletre, az ún. „sásvárosban" telepedtek le. A török lakosság a városban lakott. A viszszafoglalás után 1689-ben nagy többségük hazájába költözött. A „Gornya maia"-ban azaz a „Sásváros" ban megtelepedett rácok az itteni törökökkel csak igen kis mértékben házasodtak össze, a „bosnyák nép" a legutóbbi időkig elszigetelve, külön városrészben élt, nem keveredett a XVIII. sz.-ban az ország különböző vidékéről betelepített magyar paraszti lakossággal sem. Megőrizték a Dráván túli népi művelődés egyes elemeit, szokásait, valamint, természetesen nyelvüket. A Szigetvártól északra elterülő vidéken a XVIII. sz.-ban letelepített németajkú lakosság kultúrája zártságát szintén megőrizte a legutóbbi időkig. A betelepített rác származású martalócok utódai, és a XVIII. sz.-ban megtelepedett magyar lakosság leszármazottai a város nagy korszakára vonatkozóan azonos hagyományanyagot őriznek, bár kisebb-nagyobb eltérések mutathatók ki egyes részletkérdéseknél, amelyekre a hagyományanyag vizsgálatánál rátérünk. Az elmúlt időszak politikai és társadalmi átalakulása a meglévő hagyományt mind egyöntetűbbé alakította. Ugyanakkor a hagyományanyag színei, körvonalai egyre elmosódottabbakká váltak, erejükből mind többet veszítettek. S mindezek helyét a bizonyosság, a történeti ismeret foglalta el. Az itteni hagyományanyagnál, a hagyomány ozás jól ismert törvényszerűsége szerint az időhatárok eltűntek. A régi fogalmába tömörül minden, ami már 2—3 nemzedéket meghalad s mint ilyen „régi" már olyan időszakra is vonatkoztatható, ameddig az emlékezés nem ér el. Vizsgálatunknál, ahol tehetjük, az időbeliség kérdésére rátérünk. A német etnikum hagyományanyagált csak kis mértékben vettük vizsgálat alá. Ugyanis gyűjtésünk során azt tapasztaltuk, hogy ők Szigetvárra vonatkozóan, jóformán semmi hagyományanyagot nem őriztek meg, legfeljebb egy-egy helyi vonatkozású motívumot, esetleg egy-egy épülethez fűződő emlékezést vettek át a magyar—horvát lakosságtól. A Szigetvárra betelepített, főleg iparos foglalkozású németség, igen gyors mértékben asszimilálódott s az első világháború utáni időszakban már nem mutatható ki jelenlétük. Ismertetésünk keretében csak Szigetvár és közvetlen környékének népét vehetjük vizsgálat alá. Ahhoz, hogy a Zrínyi hagyományanyag és a szigetvári ostromra vonatkozó népi elképzelések teljességét össze tudjuk gyűjteni, az egyes kérdésekre választ adjunk, szükséges volna legalább a Dunántúl déli és nyugati részére a kutatást kiterjeszteni. Végső soron pedig kívánatos lenne a magyar és jugoszláv hagyományanyagot egymás mellé helyezve feldolgozni. * Szigetvár vidéke Az északról déli irányban folyó Almás patak a néphagyomány szerint nevét onnan nyerte, hogy partja mentén sok alma termett, s ezeket a szél behordta a patakba, s az almákat a víz tovasodorta. „Azt mondják, hogy valamikor erre mindenfelé sok alma termett. A patak partja almával volt beültetve, nem olyan régen, még a gróf idejében is nagy almás volt itten, mindenki tudja ezt. Azt mondják, hogy Almamelléknek is azért ez a neve, mert ott is sok alma termett. Az Almás vittehordta a sok almát, ami belehullott. Volt úgy, mesélték az öregek, hogy az Almás megda-