Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)
Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. II.
102 BÖKÖNYI SÁNDOR Pécsvárad—Aranyhegyről tehát szintén 12 faj került elő, akár Zengővárkonyból. A két faunalista között mindössze az a különbség, hogy Zengővárkonyban vadmacska helyett a mezei nyúl fordult elő. A pécsváradi anyag érdekessége különben, hogy a két kis házi kérődző közül a korábbi anyagban csak a kecske, az 1959-es anyagban pedig csak a juh határozható meg biztosan. A villánykövesdi anyag (131 darab meghatározható csont) jórészt teljes begyűjtésből származik, értéke és felhasználhatósága tehát megközelíti a zengővárkonyi 1947-es és a pécsváradi 1959-es anyagot. Az itt előkerült fauna összetétele az alábbi: Emlősök — Mammalia Vad emlősök Darab Egyed öz — Capreolus capreolus L. * 3 3 Gímszarvas — Cervus elaphus L. 2 2 Őstulok — Bos primigenius Boj. 10 6 Vad emlősök összesen 15 11 Házi emlősök Sertés — Sus scrofa dorn. L. 13 8 Kecske — Capra hircus L. I ,- 3 Juh — Ovis aries L. J Szarvasmarha — Bos taurus L. 98 56 Házi emlősök összesen 116 67 A fenti faunalista tehát azt mutatja, hogy a három lelőhely közül a villánykövesdi volt fajokban legszegényebb, ami persze nyilván annak tudható be, hogy innen került legkevesebb csont elő. A villánykövesdi faunában ui. mindössze hét faj szerepel, éspedig három vad emlős és 4 házi emlős. (A két kis házi kérődző közül biztosan csak a kecske volt meghatározható.) A negyedik lelőhelyről, MagyarbólyTéglagyárból részleges begyűjtés folytán egyetlen csont, egy őstulok koponyarészlete került elő, így e lelőhely faunájáról a fenti szempontból mitsem mondhatunk. Már említett összefoglaló dolgozatunkban elsősorban a zengővárkonyi lelőhely anyagára támaszkodva, meghatároztuk a lengyeli kultúra faunájának jellemző vonásait. 4 Ezek az alábbiak: 1. Mindenek előtt a háziállatok nem túlságosan erős túlsúlya a vadállatokkal szemben. 2. A háziállatok között a szarvasmarha az uralkodó, ezt a sertés követi, harmadik helyen pedig a juh-kecske csoport áll, míg a háziló teljesen hiányzik. 3. A vadállatok között az őstulok és a gímszarvas közel egyenlő számmal van képviselve, őket távolról követi a vaddisznó, és az őz, a többi vad állatfaj viszont mindössze egy-két egyeddel képviselt. Az újabb lelőhelyek illetve ásatások faunája viszont megerősíti a fentieket, legfeljebb talán azzal az eltéréssel, hogy ez utóbbiaknál valamivel kevesebb vadállat fordul elő, a házi_ állatfauna fő jellemzői — a szarvasmarha uralkodó volta, a sertésnek a juh-kecskével szembeni nagyobb gyakorisága és a háziló hiánya — itt is ugyanígy kitűnnek. Ha a magyarországi őskori vagy helyesebben korai alluviális (miután az őskor első szakaszát a paleolithikumot most figyelmen kívül hagyjuk) gerinces fauna fejlődését nézzük, megállapíthatjuk, hogy a lengyeli kultúra faunája jól kimutatható átmenetet képez, pontosabban, az átmenet első tagját képezi a neolithikum és a bronzkor faunája között. A hazai neolithikus telepek faunájának jellemző vonásai ugyanis az alábbiak: 5 1. a vadállatok magas számaránya, mely olykor, mint például a herpályi csoport esetében, a háziállatokét is meghaladja. 2. A háziló hiánya, 3. Az őstulok uralkodó volta a vadállatok között. 4. A háziállatok között a szarvasmarha áll az első helyen, utána a sertés, majd a juhkecske csoport következik. A fenti négy jellemvonás közül a második és harmadik minden hazai neolithikus telep faunájára jellemző, míg az első és negyedik alól kivételek a vonatdíszes kerámia zselízi csoportjának telepei. Ezeken ugyanis viszonylag igen kevés (11—18%) vadállat fordul elő, ami megfelel a rézkorvégi—bronzkori viszonyoknak (ezektől azonban jól elkülöníti az, hogy a vadállatok között mindig az őstulok áll az élen); a háziállatok közt pedig a juh-kecske csoport megelőzi a sertést (a szarvasmarha azonban itt is az első helyen áll, a háziló pedig hiányzik). A hazai bronzkori telepeink faunájára viszont az alábbiak jellemzőek: 6 1. a vadállatok számának visszaesése a háziállatokéval szemben. 2. A háziló előfordulása. 3. A gímszarvas első helye a vadállatok között, s ezzel együtt az őstulok visszaesése. 4. A szarvasmarha uralkodó szerepe továbbra is fennáll ugyan, de mögé a juh-kecske és a sertés erősen felnyomult. 5. A juhnkecske-csoport számarányra megelőzi a sertést, bár a bronzkor végére — valószínűleg a megváltozott éghajlati viszonyok — fokozatos elnedvesedés — hatására újra visszaesik a sertés mögé. A lengyeli kultúra faunájának fent ismertetett jellemvonásai közül tehát a háziló hiánya és a sertésnek a juh-kecskéhez viszonyított nagyobb gyakorisága a neolithikumra emlékeztetnek, míg az őstulok és a gímszarvas nagyjából egyenlő 4 S. Bökönyi: op. cit. p. 87 skk. 5 S. Bökönyi: op. cit. p. 89. 6 S. Bökönyi: op. cit. p. 90.