Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

A J. P. MÜZEUM SZARU SÓTARTÓI 315 gyobb részük, 45 tárgy, az Oirmánságból származik. Mindössze hét sótartó került a múzeumba a megye más részéből, hármat Baranyában gyűjtöttek közelebbi helymegjelölés nélkül, egynek a származási helye pedig ismeretlen. Ez egy kivételével tehát valamennyi baranyai. Az természetes, hogy az Ormánságból mint etnikum tekintetében meglehetősen zárt, egységes területről származó sótartók általános jellegükben nem térnek el egymástól. Nem térnek el tőlük azonban a megye más részéből származó darabok sem. Ez azt a feltevést engedi meg,, hogy a baranyai sótartók általános jellegükben, tehát az egyéni alkotófantázia, faragókészség által létrejött ornamentikát nem tekintve, beletartoznak a szomszédos megyék népi faragóművészetébe, azon belül egységes stílust képviselnek. Emiatt nem tudjuk tehát csoportosítani sótartóinkat a származási hely alapján sem. A fentiek szerint erre csak akkor van módunk, ha a tárgyak díszítési technikáját vizsgáljuk megj. A díszítő technikának döntő befolyása van a tárgy külső megjelenésére, megszabja a sótartók díszítésének, színezésének lehetőségeit és lényegesen befolyásolja magát a díszítő motívumot is. Egy-egy díszítési technika — mint látni fogjuk —csak bizonyos határok közt ad módot az alkotó fantáziának a díszítmény létrehozásában; sok esetben megszabja a díszítmény rajzát, megköti a faragó művész kezét. Azt mondhatjuk tehát végeredményben, hogy a szaru sótartók ornamentikája a díszítő technika függvénye. Gyűjteményünk sótartóin — mint már említettük — alapjában véve kétféle díszítési technikát találunk: vésést és karcolást. Mindegyikhez egy-egy színező eljárás csatlakozik: a veséhez a spanyolozás, a (karcoláshoz a választóvízzel való festés. A népi faragóművészet harmadik technikai eljárása, a domború faragás, gyűjteményünkben kizárólag csak a karcolással díszített sótartók fa fedelén fordul elő, ezért azt — mint hazánkban tipikusan a fa anyaghoz kapcsolódó technikát — figyelmen kívül ikell hagynunk a sótartók osztályozásánál. Ha megfigyeljük az évszámmal ellátott sótartókat (23 sótartón találunk évszámot, tehát kb. a gyűjtemény felén) és az eredményt összevetjük a díszítés technikájával, azt tapasztaljuk, hogy a vésett sótartók a régebbiek és a karcolt típusúak az újabbak. A vésett sótartók (ha elfogadjuk, hogy a tárgyon levő évszám a készítés idejét jelzi) mind a XIX. században készültek, 1877 és 1898 között, a karcoltak pedig 1892 és 1960 között, tehát javarészt a XX. században. Ez azt mutatja, hogy a vésés (és a vele kapcsolatos spanyolozás) mint díszítő technika Baranyában történetileg megelőzte a karcolást. Természetesen — mint a datált tárgyak is bizonyítják — a két technika egyszerire, egy időben is élt. Arra következtethetünk tehát, hogy a vésés és a spanyolozás visszaszorulásával egyidőben kezdett szaporodni a karcolt sótartók száma. A két technika történeti egymásutánjának kérdésével Manga János és Domanovszky György foglalkozott. Manga véleménye szerint a rajzos „karoolozási" technika megelőzte a spanyolozást, amelyet az előbbi továbbfejlesztésének tart.

12 Domanovszky nem értett egyet ezzel a véleménnyel. (Szerinte a datált tárgyak döntően bizonyítják a spanyolozás ősibb voltát, bár ez ellentmond a logikai fejlődésnek.

13 Kétségtelen, hogy a vésés és spanyolozás, amely mint technika az iparművészet intarziás eljárásaihoz áll közel, logikailag — legalábbis látszólag — fejlettebb technika, mint a „karcolozás". Ezt a látszólagos ellentmondást Domanovszky sern tudta megmagyarázni. Nem célunk most, hogy e kérdéssel foglalkozzunk, azt azonban leszögezzük, hogy Manga véleményével nem értünk egyet. Az évszámmal ellátott vésett és spanyolozott sótartók kétségtelenné teszik, hogy gyűjteményünkben a vésett és spanyolozott technikáé az időrendbeli elsőség. Tehát igazat kell adnunk Domanovszkynák a két technika történeti egymásutánjának megállapításában. Viszont nem értünk egyet azzal a megjegyzésével, hogy a spanyolozás időrendbeli elsőséiglét, amely a technikák logikai sorrendjének látszólag ellentmond, nem tudjuk megmagyarázni. Véleményünk szerint a vésett és spanyolozott tárgyak, valamint e technika alapos vizsgálata választ adhat a nyitva maradt kérdésre. A probléma részletes boncolását azonban e dolgozat keretei nem teszik lehetővé.

14 A két díszítési technikáról (beszélve fentebb már említettük, hogy a technika bizonyos mértégig megszabja a díszítmény jellegét. Ha megvizsgáljuk vésett (és spanyolozott) BÓtartóink ornamentikáját, igazolva 12 Manga János: Egy dunántúli faragópásztor. Bp. 1964. Magyar Népművészet. XVI. Üt. p. 13 Domanovszky: im, 7. p. 14 E látszólagos ellentmondással, a fcét technika viszonyával, egyáltalán a népi díszítőművészet technikáinak történeti és művészeti kérdéseivel alkalmasint külön tanulmányban szándékozunk foglalkozni.