Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Hernády Ferenc: Adattár a pécsi magyar színjátszás kezdeteihez (1818–1848)

188 HERNÁDY FERENC zönség számára az 1839/40-es évad, amikor a nemzeti kaszinó igazgatása és Baranya megye pártolása alatt álló társulat főrendezője Lendvay Márton volt, az akkori hazai színészet egyik ragyogó alakja. Az évad műsorának igényes összeállítása is nyilván az ő érdeme. Vendégszereplőkül Lendvay olyan kiváló művészeket hívott meg a városba, mint feleségét, Hivatal Anikót, a neves Megyeri Károlyt és Kovácsnét. Maga Lendvay több ízben is fellépett, amellett hogy rendezett, és nagysikerű alakításaival meghódította a pécsiket. Közöttük is bizonyára az ifjúságot a leginkább. Az egyik jogászbál alkalmával történt meg, hogy az ifjúság küldöttséget menesztett a közkedvelt művészért és díszkísérettel vezették be a táncterembe. Búcsúelőadása után, amikor Hamlet alakját keltette életre Lendvay a pécsi színpadon, ezzel a verssel búcsúztak el tőle: Lendvayhoz — Búcsúdal Tégedet, ki a világot Híven lemásolád S a múltat varázserővel Jelennek alkotád, ím körünkből hirtelen Kiragad már a jelen. Hálaérzetünk kövessen Művészünk Tégedet S minden utadin vidítsa Az érzet szívedet: Honfiak áldása ér; — S ez a legszebb pályabér. Hintsd szövetneked tovább is Magyar hazánk felett, Hogy borús sötét egére Derüljön a kelet, S szebbek szűd érzései, — Pályabéred — isteni. (Honművész 1840. 39. sz.) Lendvay távozása után érezhetően visszahanyatlott a magyar színpad ügye Pécsett. A megye hivatalos pártfogása és néhány mecénás bőkezű támogatása nem volt elegendő egy állandó magyar színház fenntartásához, mert mint az egyik igazgató panaszosan jelentette, „ahol a polgárság nagyobb része németajkú, magyar játékszínt alapítani bajos." A magyar színjátszás dolga azonban mégsem jutott teljesen a két sikertelen, egykorú helyi irodalmi vállalkozás, Balogh Károly Pécsi Aurorája és Nagy Ferdinánd irodalmi társaságának sorsára. Talán azért nem, mert a városban tanuló elég nagyszámú diákság, az iparos réteg magyar anyanyelvű része és a megyei tisztviselők, egyszóval a pécsi magyarság, időről-időre vállalhatta azt az átmeneti és viszonylag kis terhet, amit egy vándortársulat rövidebb-hosszabb szereplése a városban a számára jelentett. Nagyobb áldozatot kivánó irodalmi kezdeményezés támogatására azonban nem futott erejéből. A negyvenes évek derekán" így még két társulat lépett fel Pécsett, a Kilényi Dávid, és a Havi Mihály—Szabó József-féle társulat, 1848 tavaszán pedig Chiabai Pál együttese. Velük lezárult a pécsi magyar színjátszás első szakasza és csak három év múlva, 1851-ben jelent meg újból magyar társulat a városban, Latabár Endre dalszíntársulata. Még ebből a vázlatos áttekintésből is kitűnik, hogy 1818 és 1848 között szép számban fordultak meg magyar színészek Pécsett. Helyesbítésre szorul tehát az a korábbi nézet, hogy Havi Mihályék fellépte előtt csak elvétve volt a városban magyar színi előadás. Alábbi összeállításunknak éppen az a célja, hogy a szétszórt adatokat összegyűjtve rögzítse azoknak a társulatoknak időrendi sorrendjét és előadásaik műsorát, amelyek a pécsi magyar színjátszás első három évtizedében a városban felléptek. A kutatás elsőrendű forrásául az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályán, a Pécsi Egyetemi Könyvtárban és a Ráday Könyvtárban, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeumban őrzött egykorú színlapok és színházi plakátok, zsebkönyvek és súgókönyvek szolgáltak. Igen hasznos segítséget jelentettek még természetesen a Honművész és más pesti folyóiratok pécsi levelezőinek színházi tudósításai. Számos kérdésben, főképpen az előadott darabok műfajaival és szerzőivel kapcsolatban, máshonnan kaptunk választ. Ebben a tekintetben sokat forgattuk Bayer József monográfiáját, Mályuszné Császár Edit adattárát és különösen a Nemzeti Színház műsorkönyvének e korra vonatkozó részét. Meg kell jegyeznünk, hogy még ilyen értékes források birtokában sem értük el a kívánt teljességet. Egyrészt ugyanis több társulat pécsi fellépésről van tudomásunk, mint amennyiről adatszerűen számot tudunk adni. Másrészt a szerzők személyét sem sikerült minden esetben a kielégítő módon megállapítani. Reméljük azonban, hogy hiányai ellenére is használható segédlet lesz ez az összeállítás mindaddig, amíg létrejön a levéltári kutatásokra támaszkodó pécsi magyar színháztörténeti monográfia.