Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Horvát A. Olivér: Mecseki gesztenyések

MECSEKI GESZTENYÉSEK HORVÁT A. OLIVÉR A gesztenyefa őshonosságáról nálunk sokat vitatkoztak. Most őshonosnak tartjuk. „A Földközi-tenger mellékén — írja Rapaics Rajmund

1 1940-ben — keleten a Kaukázusig honos az európai gesztenye (Castanea sativa), amely a Balkánról és a Keleti Alpokból átterjed a Dunántúlra, a Magyar Középhegységbe, a Kárpátok déli peremére és az Alföldet keleten határoló hegyekre. Ma már nem kétséges, hogy a gesztenye a magyar erdők őshonos fája. A gesztenye honosságának kérdésével nálunk először Bél Mátyás és Korabinszky János foglalkozott. Bél Mátyás 1735-ben ezt írja: „Vannak helyenkint gesztenyeligetek is, nem korunkban mesterségesen ültetett fák ligetei, hanem őseinktől maradtak ránk." A XVIII. század vége felé Korabinszky szintén úgy foglalkozik a gesztenyéseinkkel, mint őshonos erdőkkel. Még Katona Dénes is, aki a múlt század közepén értekezett a magyar gesztenyéről, őshonos fának tartja, s ezt írja róla: „Ez az igen becses fa Magyarországban honos." (Külön említi a pécsváradi előfordulást!) Ezekkel a helyes ismeretekkel szemben a múlt század második felében egyre szélesebb körökben terjedt el az a helytelen és semmivel sem igazolható nézet, hogy a gesztenye Magyarországon ültetett fa. Entz Ferenc, akit elkapott a krími orosz—török háború Európaszerte mutatkozó törökbarát hangulata, a hazai gesztenyéseket török ültetésnek tartja. A magyar gesztenyések földrajzilag párhuzamosak a rajnai gesztenyésekkel, mint áltálában a középdunai és a rajnai déli növényzeti elemek. A rajnavidéki gesztenyésekről Willkomm kezdte hirdetni, hogy római telepítések. Gesztenyéseink őshonössága nem vonható kétségbe, s nem tekinthető komoly érvelésnek, hogy akár a rómaiak, akár a törökök olyan gesztenyéseket ültettek volna, mint amilyeneket nálunk nem egyet ismerünk, mert ilyesminek semmi nyoma egykorú feljegyzéseinkben. Teljesen megdönti azon1 Rapaics, R.: A magyar gyümölcs. 1940. ban ezt az érvelést az, hogy legészakibb gesztenyéseink olyan helyeken vannak, ahol nem járt sem római, sem török. Borbás Vince Vas megye flórájáról írt munkájában szakszerű növényföldrajzi érvekkel bizonyította az Alpok alján díszlő gesztenyések őshonosságát, s bizonyságait később megerősítette Gayer Gyula is. Ellenben Fekete Lajos és Blattny Tibor visszakalandozott a római ültetés alaptalan képzelgéseihez, holott ugyanakkor nagyon is részletes felsorolást közöltek a hazai gesztenyések elterjedéséről. Mikor a magyarság a honfoglalás után a szláv nyelvből átvette nevét, kétségtelenül ősi, erdei gesztenyések fáit ismerte meg. Érdekes, hogy Oberdörfer

2 (1949) a rajnavidéki gesztenyéseket római telepítéseknek tartja kiváló növény szociológiai határozó könyvében. Természetesen a gesztenye őshonosságát elfogadva, nem kell azért kizártnak tartanunk a gesztenyeművelést és a gesztenye ültetését, annál is inkább, mert Olaszországban is, bár ott biztosan őshonos, sokfelé ültetik is. Rikli

3 szerint (1943) a gesztenye a Dél jelképe északi országok lakói számára. Kétségtelenül hőigényes fa, amely meleg őszt igényel és hosszúra nyúló tenyészeti időt, de amellett igényes a levegő páratartalmát illetőleg és a talaj vízzel való jó ellátottságát is megkívánja. Éppen ezért hiányzik a Földközi-tenger környékének a szárazabb tájairól. Legtömegesebben a Mediterráneumban a táj északi peremvidékén található, mert itt vannak meg leginkább megkívánt életfeltételei. így Olaszországban csak ott található, ahol a januári legalacsonyabb és a júliusi legmagasabb hőmérsékletek atlagainak különbsége nem több, mint 20,8 С fok, sőt Spanyolországban még igényesebb, itt a kontinentálitás fokának nem sza2 Oberdorfer, E.: Pflanzensoziologische Excursionsflora für Südwestdeutschland und die angrenzenden Gebiete. 1949. 3 Rikli, M.: Das Pflanzenkleid der Mittelmeerländer, I—III. 1943—1948. .4*