Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)
Regöly-Mérei Gyula: Kórbonctani szempontok sírleletek torzult és torzított koponyáinak vizsgálatakor, különös tekintettel a domolospusztai leletre
278 REGÖLY-MÉREI GYULA A könnyebb áttekintés kedvéért — az irodalomból átvett esetekkel a XLVIII. t. d) ábráján, a XLIX. t. а), Ъ), с), d), és e), továbbá az L. t. a) és f) ábráján mutatjuk be a torzított koponyák néhány típusát. A koponyatorzításról Hippokrates is megemlékezett. Ez a szokás már igen régóta dívott Európa, Ázsia, Afrika különböző népeinél, a praekolumbián időkben Amerikában, de ezenkívül még számos más helyen (Űj-Guinea, ÜjZeeland, Polynézia, Indonézia, amerikai indiántörzsek, stb.). De nemcsak az említett területek benszülött törzsei (amilyen pl. az indián flat-head) végeztek az újabb időben is koponyatorzítást, hanem ezzel még Európában is találkozhattunk (pl. a múlt században Franciaország egyes vidékein, mint pl. Garassonne, Toulouse, Rouen, stb.). Mindez viszont az anthoropológusoknak és ethnographusoknak arra adott alkalmat, hogy megfigyeljék és pontosan leírják a koponyatorzításra használatos különböző eljárásokat. Említettük, hogy Dingwall éppen a torzítás módszere alapján osztályozta az elért alakváltozást is. A régészeti leletek (praekolumbián szobrok, huaco-korsók) azt bizonyítják, hogy a koponyatorzítás recens módszerei közül több megegyezik a régi korokban használtakkal és ezért az utóbbiakra vonatkozóan nem kényszerülünk kizárólag analógiát alkalmazni. A torzítás ethnikai lényegének megbeszélése éppen úgy nem tartozik a palaeopathológia szorosabb, tehát pathológiai értelmében vett feladatai közé, mint az alkalmazott eljárások tüzetesebb ismeretese. így csak annyit, hogy torzítás történhetett bölcsőben (LI. t. a) és Ъ) ábra), lemezek és kötelék segítségével (L. t. Ъ) ábra 1., 2., 3. és 4. kép, c) ábra), bandage feltételével (L. t. d) és e) ábra), vagy főkötő alkalmazásával (pl. Franciaország néhány vidéke). III. A koponya postmortalis deformálódása (Davis, Forster), akkor keletkezhet, ha vegyhatásában és víztartalmában arra alkalmas talaj kimossa a csontállomány sótartalmának jelentős részét, tehát mintegy decalciálja a csontot. A csontok ennek következtében hajlékonnyá válnak és a föld súlya, fagyökerek nyomása, stb. következtében eltorzul a koponya alakja. Másodlagos (postmortalis) torzulás esetén: a) az elváltozás nem szorítkozik kizárólag a koponyára, hanem a csöves csontokon, bordákon vagy szegycsonton is megtalálható, b) asymmetrikus, c) a koponya felszíne nem sima, hanem egyenetlen, szabálytalan benyomatokkal tarkított, d) a koponyán postmortalis repedések ta* lálhatók. Szemben az élőben keletkezett repedésekkel, ezek jellegzetesen mindig a varratok mentén, vagy a koponyacsontok találkozási helyén jelennek meg és természetesen hiányzik az élőbeni (vitális) reactio (vérzés nyoma, gennyesedés, reparativ folyamatok stb.). A mesterségesen torzított koponyák tanulmányazásakor a pathalógus érdeklődését elsősorban annak eldöntése kelti fel, hogy vajon járt-e a deformatio az értelmi képesség valamely csökkenésével, vagy valamely egyéb agyi tünettel. Mint említettük az előbbiekben a toronyalakú koponya esetében — és ez a művi torzításra is érvényes — a látóideg nyomásokozta sorvadása, s ennek következtében vakság alakulhat ki. A válasz megadása azonban korántsem jelent egyszerű feladatot. Hippokrates a makrokephalokról szóló fejezetében egyenesen azt írja, hogy a torzítást végző népek „a hoszszú fejformával rendelkezőket tartják a legnemesebb fajtához tartozónak" (Kapj er er und Stricker: „Die Werke des Hippokrates", VI/44. 14. fej.), s hasonló szellemben nyilatkozik az ókori írók közül pl. Plinius. A praecolumbián időkről J. Torqemada tudósításából szerezhetünk olyan értesülést, hogy az inka birodalomban a koponya torzítása a legelőkelőbbek kiváltságát jelentette, bizonyos formával a királyi család tagjait különböztették meg, kiemelkedő családok pedig kitüntetésképpen részesültek abban az engedélyben, hogy eltorzíthassák gyermekeik koponyáját. Ezek az adatok valószínűtlenné teszik azt a feltevést, hogy a koponyatorzítás hátrányosan befolyásolta volna a szellemi működést. Ranke azonban feltűnőnek tartja, hogy sokkal több deformált inka koponya ismeretes^ mintsem a fentiek alapján várható lenne és ezért azon a nézeten van, hogy a harcosok és földművesek közül is számosan deformálták gyermekeik fejét. E nézet helyességét az a körülmény is bizonyítja, hogy az inka uralom végleges bukása után is zsinati határozat (Lima, 1585) intézkedik e szokás megszüntetéséről, ' sőt ilyen tiltó rendelkezés még 1752-ben is napvilágot látott annak jeléül, hogy a koponyatorzítás szinte népszokásként a spanyol hódítás idején is fennmaradt. Amíg tehát az inka birodalomban a toronyalakra torzított koponya a királyi család privilégiumát jelentette, addig Babylóniáfoan, vagy Ó-Egyiptomban torzított koponyával