Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Füzes Endre: Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

220 FÜZES ENDRE készítették el. A jobbmódúak vályogvető cigányokkal vettették, akik minden tavasszal megjelentek a faluban és minden házban megkérdezték: kell-e vályogot vetni? Legtöbbször élelemmel, levetett ruhával, ritkán pénzel fizették meg őket. Akinek nem volt módja erre, az maga vetette a vályogot. Minden faluban van olyan hely, ahol a vályogot szokták készíteni. Szöllősön például a falu alatti gyepes helyen, a Pápa gyöpén csinálták. De vetettek bent a háznál is, az udvarban vagy a kertben, ha volt elég hely. Ilyenkor az agyagot kocsival hordták haza. A vályog anyaga ugyanaz mint a vert falé, ugyanúgy is készítették. Amikor tiprás után az agyag már puha és sima volt, deszkából készült keretbe, formába rakták. A forma, a vályog nagyságának megfelelő keret négy oldalsó deszkalapból állt; sem feneke, sem teteje nem volt. A formát sima deszkalapra helyezték, az agyagot kézzel tették bele. Alaposan belenyomkodták, beleverték, a tetejéről a felesleges részt késsel vagy tört kaszapengével levágták, majd kiborították egy tiszta, lehetőleg gyepes helyre. Kiborítás után a formát óvatosan felemelték, közben az oldalát tenyérrel ütögették. így a forma könnyebben elvált az agyagtól, és a vályog is ép maradt, széle nem töredezett meg. Ha száraz, meleg idő volt, egy-két nap alatt megszáradt a vályog. Száradás után egybehordták, 50 darabot egy rakásba. A gúlaalakú rakást lazán rakták, hogy jobban szellőzzön és a még nedves agyag hamarabb kiszáradjon. — A kiszáradt agyag erős, tartós volt, a pelyva és a szalmatörök jól összetartotta. Az öregek szerint jobb volt, mint a tégla, mert a meleget jobban tartotta és nem engedte át a nedvességet. — A vályogdarabok jóval nagyobbak voltak, mint a tégla, átlagos nagyságuk 32x18x12 cm volt. Természetesen voltak kisebbek és nagyobbak is. A vályogfalat legtöbbször mesterember építette. A kőműves helyben volt, Szöllősön például kettő is, azonkívül Ürögből, Szentlőrincről és Pécsről is hívtak mestereket. Átaljába vagy órabérbe vállalták a munkát. Ok már legtöbbször pénzt kértek. — A mesterek a mai téglafalhoz hasonló módszerrel építették a vályogfalat. Minden rétegben két sor vályog volt egymás mellett. A következő sort úgy tették rá, hogy minden vályog az alatta levő két vályog összeragasztását fedje. A felette levő sort ugyanígy. A kötőanyag mindig sár volt. Nagyjából ugyanúgy készítették, mint a vályog masszáját, csak jóval hígabbra hagyták és simábbra dolgozták, A kőműves eleinte a földön állva dolgozott, később — amikor már magasabb volt a fal —, állványon. A gazda és családja mindenben segítségére volt. Hordták neki a vályogot, kézben vagy talicskában, adogatták fel az állványra. A sarat vederben vitték oda. — Magát a falrakást egyedül a kőműves végezte; ő öntötte a sarat a vályogsorokra és ő hetyezte el a következő sort, mind a négy oldalon. Az ablak és ajtó helyét kihagyta; a keretet előre beállította. Ha a keret nem volt kész, erős botfákkal vagy rudakkal helyettesítették, a keretet pedig csak később, a száradás után állították be. — A vályogfal építésénél nem kellett megvárni, míg az előző réteg megszárad, így az építés elég gyorsan haladt. A közfalakat csak egy sor vályogból rakták, úgyhogy az még hamarabb megszáradt, mint a főfal. Egy középszerű ház falai — ha jó idő volt és ha jól a keze alá dolgoztak a kőművesnek — egy hét alatt elkészültek. Amikor az egész fal készen volt, következett a tapasztás vagy vakolás. Ezt is a kőműves végezte finomra kevert agyaggal, de valaki legtöbbször segített neki. A falat kívülbelül mintegy 4—5 cm vastagon tapasztották be; a közfalakon vékonyabb tapasztás is elég volt. A kőműves simítókanalat használt hozzá, de csinálták kézzel is. Emlékeznek rá, hogy a század végefelé már meszet is tettek a tapasztásra szánt masszába. — Istállót és pajtát csak kívül vakoltak be. A tapasztás után meg kellett várni, amíg az egész épület alaposan kiszáradt. Mivel csak tavasszal vagy nyáron építkeztek, száraz időben 4—5 nap alatt kiszáradt a fal. Ha esős idő volt, kellett hozzá sokszor két hét is. Száradás után a tetőt készítették el, majd kívülbelül bemesztelték, befestették a házat. Az istállót és pajtát csak kívül meszelték be. Olyan gazda is akadt, aki maga építette fel a házát vagy más épületét. Legtöbbször a szegénység kényszerítette rá, mert nem tudta megfizetni a kőművest, de volt olyan is, aki nem is engedte volna át másnak a munkát. Ezek a faragó, barkácsoló ezermesterek közül kerültek ki, akik fiatal korukban megtanulták valahol ezt a mesterséget. Olyan gazda is volt, aki olyan szépen felépítette a házát, mintha kőműves építette volna. Különösen gazdasági épületet építettek szívesen, mert az jóval egyszerűbb volt. A régi hegyaljai házaknak kétféle tetőszerkezete volt. Az egyik az egyszerű szarufás szerkezet, amely egész Baranyában elterjedt és amelyet a mai házaknál is meg lehet találni. A másik a szelemenes szerkezet egy he-