Sarosácz György: A mohácsi kerámia és története (Dunántúli Dolgozatok 6. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 6. Pécs, 1965)

IV. A mohácsi kerámia készítés módjai

6: Az agyag áztatása Az áztatást egy hordószerű nagy edénybea vagy teknőben szakaszosan végzik. Az áztató edényt előbb feltöltik vízzel, majd az agyagot lassan lapáttal beszórják, közben állandóan keverik, hogy az agyag folyékony legyen. (6. kép) A folyékonnyá vált agyagot téglával körülkerített medencébe átszűrik. A szűrő egy téglalap alakú deszkára rászcgelt drótszövetből áll. A folyékony agyagot vödörrel átmerik, közben ismét keverik és vizet adnak hozzá. A szűrőbe beöntött agyagot ugyancsak többször megkeverik és a lerakódó kavics, fadarab, kagyló és egyéb szennyeződést eltávolítják. Szűrés után az agyag a medence fenekére ülepszik, a víz pedig feldobja magát. Ekkor a vizet a medence falán hagyott kis rekeszen leengedik. Az agyag a medencében addig pihen (kiseli se), amíg a benne lévő víz el nem párolog és az agyag kockákra vágva fel nem darabolható. (8. kép) A feldarabolást ásóval végzik. A feldarabolt kockák nagy részét a pincében, kisebb részét a műhelyben tárolják. A leszűrt agyagot korongozás előtt meggyúrják, hogy a levegő kiszoruljon. A tűzálló edények készítéséhez az agyagot a mai Csehszlovákia (Felső-Magyarország: Poltár, Petenyc, Romhány, Zsaluzsány területről) dereglye számmal úgy hozatták. „Tudunk azonban arról is, hogy a Duna menti városokba Ausztriából importálták a tűzálló földet, amit tutajon szállítottak és Győrben. Komáromban, Pesten, Kalocsán. Mohácson rakták le, illetve vitték délvidékig."

130 c) Műhely-szerszámok. A korsós és a fazekas műhely többsége egy épület alatt volt. Az épületek falai a múlt század vége felé vert és vályogból készültek, teteje nádból. A műhelynek használt helység kicsi, sötét, zsúfolt és egészségtelen volt. Itt tárolták az agyag egy részét, itt folyt az agyag taposása, gyúrása, az őszi-téli hónapokban készült tárgyak szárítása, és az edények mázolása. Szegényebb mesterek ezt a helységet konyhának is használták. A korongokat az ablak mellé állítják, lehetőleg mindig úgy, hogy a fényt jobb oldalról, esetleg szembe kapják. A szárítókemencét a leghosszabb falrészhez építik, míg a gyúrópad és (mázőrlő) a sarokba kerül. A szárító polcokat a mennyezethez felkötik, hogy több helyük legyen. Régen a korongot a földbe ásott oszlopokhoz rögzítették. A korong (kotur) lényeges része a fej (gUiva) és a talp, vagy láballó (daska). Mindkettő keményfából készült. A fej rendszerint szilfából, mert a nedvességet jól bírja - nem vetemedik és nem re ped meg. A fej 18-33 cm átmérőjű, a talp 50-60 cm. között változik. A kettőt tengely (vreteno) köti öszsze. A tengő alsó vége vasból kiképzett edénybe (babica) forog, míg a tengő felső vége kiképzett fával van odaerősítve. A földbe ásott oszlopokat deszka köti össze. A felső két deszka egyike a korong asztalául, a másik ülő és gyúrópadként szolgál (ástál, klupa). 7: Agyagszűrés LJO István Erzsébet: Sárközi, népi cserépedények. Néprajzi Értesítő 1964. 114. Az iszapolt agyag kockáinak kiszedése