Dankó Imre: A magyarhertelendi női fazekasság (Dunántúli Dolgozatok 5. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 5. Pécs, 1965)

Akár korong nélkül, akár koronggal, akár gallérral vagy gallér nélkül készítették is a magyarhertelendi korsót, megközelítőleg gömbformájúak voltak és ahogy már Thomaier Ignác is említette, bugygcs vagy bugyogós korsónak nevezitek őket. Ez az elnevezés valóban onnan származik, hegy a korsó vizbemerítéskor bugyogott. A belőle kiszoruló levegő a víz felszínét megtörve, bugyogtatva szorult ki belőle. A ma gy arber telem di bugyogós korsók igen elterjedt, keresett edények voltak. Nemcsak a földekre dolgozni kijárok használták, vittek benne magukkal vizet, hanem odahaza, a házaknál is ezekben a korsókban tartották a vizet a családok. Magyarhertelenden is, de a Mecsekhegyhát több más helységében is a legutóbbi időkig drága kincs volt a víz. Kutak nem igen voltak, ha voltak is, általában nem volt jó vizük. Az ivóvizet a, sokszor messze eső forrásokból nyerte a lakosság. A források elé kisebbnagyobb víztároló gödröket ástak, amelyek felfogták a források vizét. Ezekben merítették meg aztán a korsókat. Minthogy a korsókat beleengedték a tárolók 'vizébe, gondosan ügyeltek arra, hogy a korsók külső fala és feneke tiszta legyen. Ezért a forrásek vizét felfogó gödrökön túl lefolyó vízben, mielőtt megmártották volna a korsókat, fenéikéit és oldalfalait lemosták. A magyarhertelendi korsók s általában fazekaskészítmények meglehetősen kis, eléggé körül-' határolható területen terjedtek el. Elsőrenden a Mecsekhegyháton s aztán Tolna megye bonyhádi járásában, Somogy megye volt szigetvári járásában és Somogy megye Kaposvártól délnyugatra eső részein. A fő értékesítési helyei a pécsi piacok, a. szigetvári, vásárcsdembói, illetőleg kapcsszekcsői vásárok és .a bonyhádi piacok voltak. Egyébként faluról-falura járva árusították őket. Az ilyen faluzó árusítás csak szekérről történt. Ökrös szekerekkel mentek egyik faluból a másikba és útközben árultak. A korsók és esetleges egyéb fazekaskészítmények a szekéren széna között álltak, vigyázva arra, nehogy összetörjenek. A magyarhertelendi fazekasság megszűntéiig mindvégig, inkább terményért cserélték a készítményeket, mintsem pénzért adták. Általános szabály volt, hogy az edényt az illető csereterménnyel vételár fejében kétszer kellett megtölteni. Termény helyett szalonnára, kolbászra, sőt füstölt sertéshúsra is cserélték. Ilyen esetekben alkutól függően alakult a csereanyag mennyisége. Tud az emlékezet arról is, hogy egy-két közeli uradalomba egyszerre nagyobb mennyiségű korsót is szállítottak a hertelendiek. Ilyenkor előre kialkudott, nagyobb mennyiségű terményért adták át a szekér korsót. Sajnos, átnézve néhány közeli uradalom múlt századi megmaradt számadását, egyetlen adatot sem találtunk erre vonatkozóan. Az adatközlőknél több felvilágosítással szolgálnak a fennmaradt készítmények. Ezek közül hatról általánosító jelleggel a dolgozathoz csatlakozó fotó-illusztráció képaláírásai szolgáljanak adatokkal. A magyarhertelendi női fazekasság a szabadságharcot követő, Magyairhertelandre is eljutó, tőkés fellendülés időszakában szűnt meg. A kezdetleges termelési viszonyok, a gyenge minőség versenyképtelenné tette egyrészt más helyek kimunkáltabb, jobb minőségű és a közlekedési lehetőségek javulása folytán szélesebb körben elterjedő, olcsón szállítható fazekas áruival szemben. Másrészt, a múlt század harmadik harmiadában általánosságban lejárt a cserépedények ideje, hiszen a mindinkább kiépülő gyáripar olcsó kő-, majd fémedényekkel látta el az országot, vidékünket, sőt Magyarbertelendet is. A magyarhertelendi fazekiasicsaládok mindinkább elszegényedtek és kénytelemek voltak más megélhetési források után mézmá. A fazekasságot abbahagyták s az gyorsan, mára már szinte nyomtalanul eltűnt.