Dankó Imre: A magyarhertelendi női fazekasság (Dunántúli Dolgozatok 5. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 5. Pécs, 1965)

Akár korong nélkül, akár koronggal, akár gallérral vagy gallér nélkül készítették is a ma­gyarhertelendi korsót, megközelítőleg gömbfor­májúak voltak és ahogy már Thomaier Ignác is említette, bugygcs vagy bugyogós korsónak ne­vezitek őket. Ez az elnevezés valóban onnan származik, hegy a korsó vizbemerítéskor bugyo­gott. A belőle kiszoruló levegő a víz felszínét megtörve, bugyogtatva szorult ki belőle. A ma gy arber telem di bugyogós korsók igen el­terjedt, keresett edények voltak. Nemcsak a földekre dolgozni kijárok használták, vittek benne magukkal vizet, hanem odahaza, a há­zaknál is ezekben a korsókban tartották a vizet a családok. Magyarhertelenden is, de a Mecsek­hegyhát több más helységében is a legutóbbi időkig drága kincs volt a víz. Kutak nem igen voltak, ha voltak is, általában nem volt jó vi­zük. Az ivóvizet a, sokszor messze eső források­ból nyerte a lakosság. A források elé kisebb­nagyobb víztároló gödröket ástak, amelyek fel­fogták a források vizét. Ezekben merítették meg aztán a korsókat. Minthogy a korsókat beleen­gedték a tárolók 'vizébe, gondosan ügyeltek arra, hogy a korsók külső fala és feneke tiszta le­gyen. Ezért a forrásek vizét felfogó gödrökön túl lefolyó vízben, mielőtt megmártották volna a korsókat, fenéikéit és oldalfalait lemosták. A magyarhertelendi korsók s általában faze­kaskészítmények meglehetősen kis, eléggé körül-' határolható területen terjedtek el. Elsőrenden a Mecsekhegyháton s aztán Tolna megye bonyhá­di járásában, Somogy megye volt szigetvári já­rásában és Somogy megye Kaposvártól délnyu­gatra eső részein. A fő értékesítési helyei a pé­csi piacok, a. szigetvári, vásárcsdembói, illetőleg kapcsszekcsői vásárok és .a bonyhádi piacok vol­tak. Egyébként faluról-falura járva árusították őket. Az ilyen faluzó árusítás csak szekérről tör­tént. Ökrös szekerekkel mentek egyik faluból a másikba és útközben árultak. A korsók és eset­leges egyéb fazekaskészítmények a szekéren szé­na között álltak, vigyázva arra, nehogy össze­törjenek. A magyarhertelendi fazekasság meg­szűntéiig mindvégig, inkább terményért cserélték a készítményeket, mintsem pénzért adták. Álta­lános szabály volt, hogy az edényt az illető cse­reterménnyel vételár fejében kétszer kellett megtölteni. Termény helyett szalonnára, kol­bászra, sőt füstölt sertéshúsra is cserélték. Ilyen esetekben alkutól függően alakult a csereanyag mennyisége. Tud az emlékezet arról is, hogy egy-két közeli uradalomba egyszerre nagyobb mennyiségű korsót is szállítottak a hertelendiek. Ilyenkor előre kialkudott, nagyobb mennyiségű terményért adták át a szekér korsót. Sajnos, át­nézve néhány közeli uradalom múlt századi meg­maradt számadását, egyetlen adatot sem talál­tunk erre vonatkozóan. Az adatközlőknél több felvilágosítással szol­gálnak a fennmaradt készítmények. Ezek közül hatról általánosító jelleggel a dolgozathoz csatla­kozó fotó-illusztráció képaláírásai szolgáljanak adatokkal. A magyarhertelendi női fazekasság a szabad­ságharcot követő, Magyairhertelandre is eljutó, tőkés fellendülés időszakában szűnt meg. A kez­detleges termelési viszonyok, a gyenge minőség versenyképtelenné tette egyrészt más helyek ki­munkáltabb, jobb minőségű és a közlekedési le­hetőségek javulása folytán szélesebb körben el­terjedő, olcsón szállítható fazekas áruival szem­ben. Másrészt, a múlt század harmadik harmiadá­ban általánosságban lejárt a cserépedények ide­je, hiszen a mindinkább kiépülő gyáripar olcsó kő-, majd fémedényekkel látta el az országot, vidékünket, sőt Magyarbertelendet is. A magyar­hertelendi fazekiasicsaládok mindinkább elszegé­nyedtek és kénytelemek voltak más megélhetési források után mézmá. A fazekasságot abbahagy­ták s az gyorsan, mára már szinte nyomtalanul eltűnt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom