Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

Bizonyára nem volt minden családnak ekkora méhese, de valamennyi majdnem mindegyiknek volt. A „bogarak" jó legelöt találtak az ártéri erdők virágzó fáin, a vizes, mocsaras rétek számtalan füvén és bokrán, de véleményünk szerint ilyen nagy számuk elképzelhetetlen, a méhek mézgyűjtésében igen fontos szerepet játszó, a tölgyfa és különféle fűzfák levelein és ágain élő leveli- és paizs-tetűk váladékának gyűjtése nélkül. Lehetséges, hogy a tetvek a méhgyűjtésben játszott szerepére ösztönösen a sárköziek is rájöttek. Ma főként a modern németországi méhészetek ezekre építik a méhlegelőt.

1-A méheket gyékénvkasokban tartották, melyeknek jellegzetes csúcsos alakjuk volt. Egy bunkós fűzfaág képezi a csúcsát, melyhez a vesszőket kötözik s azután ezeket körös-körül fonják be a gyékény szálakkal. A kas nyílása nem alul, hanem a kas oldalán van. A kész kast besározzák és bemeszelik. Rendszerint a szálláskertekben vagy külön erre épített fészerekben helyezték el őket. A szálláskertekben védelmüket a szokványos „párkányolt sövényfal" szolgáltatta. A vesszőkből font sövényfal felső részét mint a kosarat leszegték és utánna a szeges alatt valamivel 30—40 cm hosszúságú karókat dugdostak át a sövényfalon. Ezután a fonás tetejét vastagon megrakták „didve-dudvával, izékkel". (Izék, amit a szénából a jószág meghagv és nem eszi meg). A sövénykerítés alját földdel hányták meg. Az ily módon párkányozott sövényfal mégegyszer olyan hosszú ideig tart mint a párkányozatlan, mert az eső nem fér a sövény közé, azt meg nem rohasztja. Ilyen sövényfal védelmében voltak Biró Sándor méhei is, aki állandóan talált valamilyen munkát a méhek körül. Egyetlen méhész-szerszáma egy kaszából készült kés volt, melyet csizmaszárában hordott. Felemelv? vizsgálta a kasokat és ha új raj eresztését akarta megakadályozni, a késsel elroncsolta a királynő-hasítást. A méhek akkor azokba a sejtekbe is mézet hordtak. Ősszel megérkeztek a mézeskalácsosok kocsival s felkeresték a mézes-gazdákat, akiknél gyakran előleget is hagytak. A század végéig a sárköziek egyetlen méz- és viaszvásárlói ezek voltak. A kiszemelt kasokat a méhesgazda a kert közepére vitte, ahol a vaskalánban begyújtott ként a kas alá dugta s a kas alját körülföldelte. Néhány perc elég volt s a lefojtott bogarak mind lepotyogtak. Ezután felvette a kast, kaszakéssel körülvágta a lépeket s a mézeskalácsos lemérte. Majd a nagy kocsin levő kádba vagy hordóba dobta bele, melyben miként szüretkor a csemegét, (cefre) úgy csomiszolták, törték össze. A jobbágyvilágban tizedelés előtt szigorúan tilos volt minden méz és vhszeladás. Gyakran panaszkodtak a jobbágyok, hogy ennek késése miatt milyen nagy károkat szenvednek. „Méheket tartó embereinknek különös panaszuk, hogy Ispány Ür annak ideiben méheiket meg nem dézsmálván a kereskedők az előre alku szerént adandó foglaló pénzeiket vissza vévén az utánok való várakozást elunván itt hadják a szegény emberek jószágaikat, melyekből osztán sok károk következnek annak idejében el nem adhatván."

123 Mivel a méz megszerzése a család kipusztításával járt, törekedtek ilyen nagy állomány tartására. Ha rajzás esett, úgy a fáról a rajt egyenesen abba a gyékénykasba rázták bele, amibe aztán később le is fojtották. A tartalékban levő kasokat használat előtt szalmával kipörkölték, hogy a benne levő szemét és pókháló elégjen s a viaszrészecskék megolvadva a méhek számára kellemes illatot adjanak. A XVIII. században a decsi pap és oskolamester járandóságában is szerepel a méz. Méhek lopásáról is több feljegyzés maradt. Egy ilyen alkalommal 1844ben gyanú alapján megdúlják az egyik házat, ahol megtalálják a kasokat „melyekből már akkor a méhek egy más, nálunk szokásban nem levő, fa kasba zárattak, melyben a lépek is még fa nyársakkal voltak feltőzve". Ez az első adat fakaptárokra, melyek csak a század végén terjednek el a Sárközben.

124 A méhészkedés szorosan összefüggött a szálláskertek életével. Mint az állatok őrzésével, méhészkedéssel is az öregemberek, a családok „öregjei" foglalkoztak. A rétek feltörésével s a régi állattcleltető szállások megszűnésével az öregek a szőlőbe költöztek. Velük együtt a méhtenyésztés súlya is kikerült a högyre. Néhány szőlőbeli tanya homlokfalán még ma is láthatók a méhek számára hagyott kis bejáró lyukacskák, melyen keresztül a bogarak a padlástérben elhelyezett kasokba ki-be jártak. A Pest megyei Sárközhöz tartozó szintén ártérben települt Szeremlén, mely az árvíz levezetéssel, vízrendezéssel éppen úgy átalakult mint a Sárkcz, az öregek részben a szőlők hiánya, ill. távoli fekvése miatt méhészkedésre specializálták magukat. Az erdőgazdaság engedélyével fejenként 50—60 kas méhhel egész nyáron át vándorolva járták az ártéri erdőket. Kerek nádkunyhóban laktak és a kasok védelmére nádfészereket raktak. „Öreg emberek voltak, akik dolgozni már nem tudtak. A fiatalok dolgoztak, az öregek méhészkedtek. Mint az erdei vadak, olyanok voltak. Vitték ki nekik az élelmet s azok elmentek még 40 km-re is. A csanádi Kék hegyektől le a bátai Jaj tanyáig."

125 6. Állattartás. Állatfajták LOVAK Az alacsony, „kötött" könnyűlábú magyar ló mindenkor a sárköziek legfőbb kincse volt. Nemcsak a jobbágyok, a földesurak vagyona és haszna elsősorban lovakból állt, kitűnik ez a középkori oklevelekből is. A tatárjárás után a bátaszéki apátság első lépése az elpusztult vidék gazdasági életének helyreállítására, hogy 12 drága lovat és egy mént vásárol.

126 Közel hatszáz évvel később, a török kiűzése után is ezzel kezdi meg a bátaszéki uradalom gazdálkodását: ménest állítanak fel, melynek állapotáról az ispán 1703-tól kezdve rendszeresen küldi a jelentéseket az apátnak. Évről évre egyre több csikót hajtanak később innen is az ausztriai vásárokra.

127 Láttuk, hogy a jobbágyok részére nemcsak a mindenkor pénzzé tehető értékes tőkét, hanem a mindennapi kenyér megszerzésének egyik nélkülözhetetlen feltételét is a lovak jelentették. (Nyomtatás). Az ártér speciális terményeit (hal, nád, gyümölcs) és a bort is csak jó lovaik segítségével tudták értékesíteni. A feljegyzések és hagyomány alapján a XVIII század végétől a XIX. század végéig terjedő időre vonatkozólag az egy-egy fertálytelkes család tulajdonában