Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

kozó tanulmányán kívül népünk gyümölcstermelésére vonatkozóan csak más célkitűzésű művekben találunk adatokat, de önálló tanulmányt nem. 81 A középkortól kezdve egészen a múlt századi víz­rendezésekig gyümölcskultúránk súlya és főterülete az ártér volt, ezt a tényt ma már kellőképpen értékelni és elképzelni is nehezen tudjuk. Luby Margit a Szatmár megyei szilvatermelésről szóló tanulmányában is a Szamos árterületének nagymúltú gyümölcsészetét írja le. Takács Sándor írja, hogy „Istvánffy és Werbőczy leírásaiból tudjuk, hogy a gyümölcsösök dolgában ma puszta és kietlen Csalóköz virágzó gyümölcsöskert — aranykert — volt, hatalmas dióerdőkkel és szőlők­kel." 82 Az ártéri gyümölcstermelésegykori jelentőségére éppen a Sárközben és ettől a területtől tovább dél felé haladó széles ártérben találjuk a legtöbb emléket. Most mellőzzük a törökkort megelőző határjárások ide vonatkozó adatait s csak a törökkor végénél kezdjük el. 83 Ottendorf 1663-ben tett Dunamenti útján Mo­hácsról írja : „A Duna túlsó oldalán van egy sziget sok gyümölcsfával, ahol e helység lakosainak különböző gyümölcsös és zöldséges kertjei vannak. Kezdve rövid­del Buda alatt egészen le Mohácsig ilyen fajta sziget sok van a Dunán." 81 Ugyanezt olvassuk Tolnáról egy XVII. századvégi összeírásban s abban a határperben melyet a Tolnáról Bogyiszlóra áttelepült magyarság ügyében 1750-ben folytattak le. A per során Golházi Radocsa rác fatens azt vallja, hogy a tolnaiak gyümöl­csöskertjei a mai Tolna szigeten voltak „A fatens hajón sokszor járván arra tőlük gyümölcsöt vett azon gyü­mölcsöskertekben". 85 A sárközi Duna-szakasz déli ré­szén a Pandúr szigeten a törököknek külön kerített almáskertjük volt. 86 őcsény 1697-es összeírásában a gyümölcstől szedett kilenced értéke alig marad el a halászat bérletétől és 75%-át teszi ki a falu robotbéli adója értékének. 87 Decs ártereken folytatott gyümölcs­termeléséről Dömsödi József néhai decsi prédikátor a következőt jegyezte fel: „1769—1770-ben egész Ma­gyarországban olyan óriási volt a vizeknek áradása, hogy ahhoz hasonlót ember emlékezet óta nem tapasz­taltak az özönvizén kívül, mely a Szentírásból isme­retes. A tartós áradás következtében a helységhez tar­tozó gyümölcsfák, melyek nagyobbrészt az erdőkben voltak elplántálva, csaknem mind elpusztultak. Úgy annyira, hogy a község, mely azelőtt több megyét látott el legkitűnőbb gyümölccsel, most maga is más vidék­ről volt kénytelen pénzért megszerezni a gyümölcsöt, ha megkívánta". 88 A feljegyzésben van némi túlzás. Valóban hosszantartó és magas jeges árvíz kellett azon­ban ahhoz, hogy a gyümölcsfák nagy számmal elpusz­tuljanak s ilyen magas vízállás azóta sem ismétlődött meg ezen a területen. Felvetődik a kérdés, miért volt az ártérben a gyü­mölcstermelés súlya a Sárközben? Ennek két oka is van. Az első a természetes: az ártérben a fák magról való kelése és növekedése biztosabb és erőteljesebb, így a dió, vadalma, vadkörte és szilvafák vadul és természetesen szaporodnak, valóságos ősgyümölcsösö­ket alkotnak hazánk több árterületén is. 89 Azok az almafajták, melyeket a magyar nép elsősorban hasz­nált, itt alakultak ki, s később, mikor az árterekről a gyümölcstermelés súlya a kertekbe és szőlőhegyekre vándorolt, azok az ottani szárazabb és más összetételű talajt megsínylették. így volt ez a Sárközben is. Hazai gyümölcsészetünkben még a XIX. század elején is az árterek vizes talaját tartják gyümölcstermelésre alkal­masabbnak. Ismeretlen szerzőtől 1805-ben Kassán megjelent „Falusi Kertész" felsorolja a régi almafajtá­kat: „Mosánszki, Kormos, Varga, Zöldranét, Pogács, Bársony, Sóvári, Boczmány és a többi, mely kemé­nyebb almagyümölcs nemek, ha vizek folyási táj mel­lett ültettetnek sokkal jobban gyümölcsöznek és a többieknél téli való tartásra állandóbbak.. ." 90 A má­sik ok jogi természetű. Gyümölcsfát a búzatermő telki­állományban nem ültethettek. A házak körül kevés fának jutott hely s szőlőjükbe sem ültethettek a szőlők tetemes kára nélkül, mert a régi gyümölcstermelés nem törpe, hanem az óriás fákat becsülte, melynek gyümöl­csét generációk élvezhették. A gyümölcsfák tehát csak természetes környezetükben az erdőkben, irtásokon, a kaszálókon és szállásokon, telki állományba nem tartozó részek területén kaphattak helyet. Sajátos a gyümölcs tulajdonjogi kérdésének alaku­lása is. A XVIII. század elején az erdőkben, rétek szé­lén oltott gyümölcsfák senkinek sem képezték kizáró­lagos tulajdonát. Összehasonlításképpen Moldvai csángó és albániai adatokat hozhatunk fel: Gajcsána moldvai székely-csángó falu a mai napig is bővelkedik olyan gyümölcsfákkal, melyek szétszórva az erdőkben, utak szegélyén, legelőkön teremnek. A fák mind oltott, nemesített fák, legtöbbjét a nemrég elhunyt Gyurka Mihály oltotta. Tavasszal egy nyaláb különféle oltó­ággal járta az erdőket s oltotta a vad fákat. Ezek ter­mése mindenkié volt. „Mindig emlékeztek róla, ha vettek a fájáról, mert nem magának oltotta". Termé­szetesen házi kertekbe hozott vadalanyok oltására is őt hívták, mert szerencsés kezűnek tartották. Rajta kívül azonban sokan tudtak még oltani. Gyurka Mihály tré­fából is megtette, hogy lopva, más házánál álló fákat titokban is beoltott. 91 Albániában, Murzinában a lege­lőkön található nagy oltott fákról kérdezősködve azt a feleletet kaptam, hogy abból mindenki vehet, mert az, aki beoltotta csak azért tette, hogy híre, neve fenn­maradjon. 92 Ez természetes és magától érthetődő volt mindkét bemutatott esetben és alapját az a szemlélet adja, hogy a közterületek termése, füve, vize, fája — a közösségé. Ennek igen szép példáját találjuk meg a ré­tek esetében a Sárközben is, de így lehetett ez a Sár­közben a gyümölccsel is a XVIII. század elején. Nem­csak a közlekedési utak védelmében telepítettek közö­sen fákat, hanem a Sárvíz árterületén a pilisieknek pl. közös szilvása volt. 93 Már a XVIII. század folyamán kialakul a Sárközben az a gyakorlat, hogy az oltó az oltott fának termésére igényt tart, vagyis a közterüle­teken álló egyes fákra kiterjesztik a tulajdonjogot. Ez csak oltott fára vonatkozhatott, ezt a feljegyzések is hangsúlyozzák. 1729-ben már ilyen almafákat pénzért adnak el. „Én Széki György adom tudtára. . . hogy ifjú Pirkó János tőlem ki magam kezével oltogattam (sem apámrul sem egyéb Nemzetségemről maratt) vett bizonyos áron tőlem a Porossá uttya mellett Almás fákat, számszerint 12 forintokon és két véka kölesen, melynek bizonyságáért praenominált fizető ember ke­zem kereszt vonásával meg erősíttetett kontraktus...

Next

/
Oldalképek
Tartalom