Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
lerakva lopva szöktek meg." — írta a sárköziekről Schwandtner. Hasonló eseteket a szájhagyományból is feljegyeztem. A hal tartósításának több módját is ismerték. Sózott, szárított és füstölt halakat is készítettek, ezeket a XVIII. századbeli feljegyzésekben és hellyel-közzel a népnyelvben ma is szivolt, szivatós, szivárított halnak nevezik. 61 A csikót savanyúkáposztában is konzerválták (de más halat is főztek alkalomszerűen káposztába). Egyébként a hal kb. azt a portékát jelentette a sárköziek számára árvizes esztendőben, amiből legkönnyebben csinálhattak készpénzt a közeli piacokon, s így a mai háztáji gazdaságok tojásával vethető össze. Több családnál hallottam emlegetni azt, hogy régen a szállásokon, réteken mesterséges haltartó köböjéket vagy göböjéket is ástak, ahol a kevésbé oxigénigényes halakat még sokáig eltarthatták. A Sárköz halbősége viszonylag is óriási volt. A környező dunántúli dombvidék mindenféle halászó vízben szűkölködött egészen fel a Balatonig. A jószággal kint tanyázó állatőrző öregek és gyerekek szabad időtöltését a rejtett tóságokban is a halászat adta s ennek íze a régi „szabad világ" szimbóluma lett. Kovách Aladár „Adalék a tolna megyei Sárköz régi halászatához" című tanulmánya időben jóval megelőzi Csalog József cikkét, de Kovách csak néhány halfogó eljárást és eszközt ismertet, és nem törekszik a sárközi népi halászat áttekintő rajzára. 65 Igen szép leírását adja azonban a csiklés halászkunyhónak, mely építésében és elrendezésében a pásztorkunyhó vagy szállási csücskös-gunyhó pontos mása. Erre annak helyén még visszatérünk. Külön tanulmányt szentelt Kovách Aladár a sárköziek vízimadár-fogó tőrének, a csiklésnek. 60 Valaha a vadmadárfogás és tojásgyűjtés is igen jelentős mértékben egészítette ki a sárköziek étrendjét, különösen a szállásokon kinttanyázó legénykéknél és öregeknél. Sajnos a vidrafogás módjáról már nem maradt feljegyzés, de hogy ez is jelentős lehetett, mutatja az, hogy az úrbéri szerződésbe is belekerült ; minden harmadik vidra az uraságé volt. 67 Annakidején a sárköziek vízrendezések elleni tiltakozásuk mélyén tulajdonképpen nem is a halfogástól való elesés félelme szólal meg, hanem évszázados életformájuk feladásától rettegnek. Ebben a félelemben lényeges motívum az, hogy ha megszűnik körülöttük a vízjárásos, rejtekhelyekkel gazdag, járhatatlan ősvadon, melynek minden csinját-binját jól ismerték és kihasználhatták, túlságosan is az uraság és az államhatalom szeme elé kerülnek, minden lépésüket ellenőrzik majd, nem rejthetik el sem magukat, sem vagyonukat a dézsmások, beszállásolt katonák 68 és népszámlálók, vagyonösszeírók szeme elől. Nem lesz módjuk többet titokban a rét számtalan haszna után járni, halat, vadat, madarat fogdosni, fát vágni stb. Talán attól is féltek, hogy az uraság a megnövekedett szántókat magához ragadja és nemcsak a vízrendezések, hanem a földek minden munkája majd az ő vállukra kerül. (Minthogy valóban, a töltésváltságot nekik kellett fizetniük.) De ha figyelmesen elolvassuk „a könyörgő levelet" azt gondoljuk, hogy valójában a sárköziek nem is hittek abban, hogy ez a világ körülöttük meg is változhat. 2. Nádlás A XVIII. század végétől egyre erősödő folyóvízrendezések, valamint rétirtások évről-évre csökkentették a Sárköz náddal benőtt felületét. Az 1855—65-ös összeírás szerint Decs határában 746, Őcsényben 507, és Alsónyéken 1315 katasztrális hold nádast találunk, őcsény 1767-es kilenc pontos összeírásában a falu általános árendájába foglalták bele a nádlás bérét is, melyben a puszták, halászóvizek, mészárszék stb. bére is benne volt. 69 Az 1768-ban kötött szerződés szerint az őcsényiek az őcsényi határban szabadon vághatnak nádat, de minden félhelyes gazda hat kévét, házas zsellér három kévét, és hazátlan zsellér két kévét „esztendőnként tartozni fognak az uraságnak behozni". 70 A földesúrnak nem csekély haszna lehetett a nád eladásból, mert az őcsényiek náddal rakott hajókat gyakran vontattak robotba a Sárvizén és a Dunán. 71 A decsiek 1858-as elkülönözési perében a nádlás jogát úgy értékelték, hogy az aratott nád 1/5-ét kellett a jobbágyoknak az uraság dézsmájára beadni. Ezért az elkülönözésben a nádterületek 1/5-e az uraságot illeti. A nádilletmény fejében kapták aztán Isztárát és Pulavárt úrbéri legelőül. 72 Széli András szerint a nádat a jobbágyok mind szabadon vághatták és ebben nem korlátozta az uradalom őket. Ez a hagyomány nyilván az elkülönözés utáni időre vonatkozik s azokra a területekre, melyek a falunak jutottak. A fiatal zsenge nád nagy szerepet kapott a szarvasmarhák táplálásában. Tavasszal ez volt az első etethető zöld mikor még a víz alatt levő rétek és a kiemelkedő szárazulatok gyenge füvét a jószággal nem legeltethették. A télen aratott öreg nád, melyből az uraság részt is kért, elsősorban tetőfedésre szolgált, s mint ilyen képezte a kereskedelem tárgyát is. Az 1859-es tűzvész idejéig Deesen kizárólag náddal fedték a házakat, azután azonban a kis helyen összezsúfolt házak tűzveszélye miatt túlsúlyba kerültek a cseréptetők. A szőlőbeli tanyák és a határban a múlt század második felében megépülő szilárdfalú szállásépületek tetején továbbra is napjainkig nádat alkalmaznak. Nádból készültek a halászathoz szükséges vejszek, kürtők és lészák, fészerek és palántás kertek oldala is. Télen főként a fiatalságnak, a bandákba verődött legényeknek jelentett munka- és pénzszerzési lehetőséget a nád vágása. A levágott nádat kévébe kötötték, szánon vagy kocsin hordták ki a Belső Mező nyugati végében levő rakodóhelyhez, ahol a nádat hajóra, dereglyére rakták s a tavaszi vizekkel a rakományt többnyire felfelé Uzdborjád, Kölesd, Sárszentlőrinc, Pálfa stb. vidékére vontatták lovaikkal. Rendszerint a nád iránt érdeklődő vidéki gazdák már a télen megérkeztek a Sárközbe s megtették megrendelésüket. Gyakran egy-egy vállalkozó kedvű legény járta be a Sárvíz melléki falvakat és érdeklődött a szükséglet iránt. Ismét a feles számú ló teszi lehetővé a nád haszonvételét, pénzzétételét. A decsiek Sárvizén való hajóvontatása éppen a nádszállításokkal maradt meg az emlékezetben legtovább. A náddal megrakott hajó vontatása nem volt egyszerű dolog, különösen akkor, ha a víz alacsony volt és a „főszél" (északi szél) fújt s belekapaszkodott a magas nádrakományba, nehéz volt